SV : A szomjúhozó 4/3

4./3

  Sebzett elindult az új nappal világosságánál, a reggeli hajnalpírban, élelmet keresni. Süld? nyámmogva követte, szájában érezte még az éjjel nyugalmát, álmosságát. Nem találtak már gyümölcsöt, a termés rég elérett, ami nemposhadt meg, az befordult a föld alá. A bokrok, fák gyökerei között a szél füttyentgette fintorgó füttyét.

  Sebzett éhe felhorgadt, szaglása mégsem jelzett semmi ehet?t. Hosszú csúszómászók araszoltak a földhányáson, meghallgatta, megnézte, megszagolta, nem kellett mégsem. Gyökerek ízét próbálgatta, ijedten h?költ vissza némelyik ártó-szúró ölni tudó szagától. Ám talált édeset is, mint a méz, savanykást is, mint a fákon term? gyümölcs, így ezekkel megtömte bend?jét. Hosszúfül? gyors lábain eliramodott a fehér gyökér mell?l, megérezve a mindenev? szagát. Sebzett inai megremegtek, szájában új nyál csordult, kezével tapogatva kereste Rágó véletlen adományát, a kést.

  Hanyatt feküdt, sütette hasát a Nappal, kezében forgatta, nézegette eszközét, megnyalta a ráragadt ízekért. Felemelte szemei elé, lesújtott vele. Felvonyított, mint egy sérült állat, amikor saját kezébe vágta a hosszúfogat.

–         Ááá-úúúú! – zengett hangjától a rét.

  Süld? lopakodott hasmánt a dombocskákon át, megnézni futás-maradás, mi érte Sebzettet. Nem érzett semmi veszélyt, így mellé mászott. Kóstolgatta ? is a keser?, édes, savanyú gyökereket.

  Madarak kerestek helyet, ahol megpihennének vándorútjukon, nagy csapat hosszúszárnyú, hosszúlábú csattogtatta cs?rét leszállás közben a tóparton.  Süld? hallgatta, bámulta az új jövevényeket, elhasalt újra a magas f?ben, széliránnyal szemben, ösztönösen. Szemével követte a kiválasztott madár mozgását, mozdulatlan szembogara itta a fényt.

– Kö-kök-pöh-pöh – csalogatta elcsent hangjaikkal a madarakat.

– Ge-ge-ggg – próbálgatta mind hívebben az utánzást az emberfióka.

A nagy, hosszúfarkú madár kíváncsian közel sétált a f?ben hasalókhoz.

Süld? villámgyors mozdulattal kapta el a merész lábát. A madár szárnyait kiterjesztette, emelkedni akart, majd érezve a fogvatartást, hatalmas cs?rével nagyot koppintott Süld? kezére.

– Iíííííííííííííj, ííííííííííjh! – jajdul fel a vadászó, rémületében szétnyitva markát.

A madár felrepült, Süld? zsákmány nélkül maradt. Legurult egy lejt?n, felmászott, meg legurult, játszott, hiszen nemrég még kölyökként bucskázott, birkózott falkatársaival, a barlangi horda állataival.

– Ekk-ekk-hep-hep! – csalókodott megint.

– Epp-epp-ekk-ekk! – hangzott a válasz.

Süld? lelapult egészen a földhöz, félodalt pislantott, mi lehet az.

Apja felkacagott.

– Ha-hah-hááááá!

Ráugrott Süld? hátára, hemperegtek a réten, játszva az életöröm játékát, kacagva, saját és a másikuk hangjának örülve, diadalmasan.

   Sebzettben új gondolat támadt. Odalépett a puha földhöz, kezével megmarkolta a répát, elvette. Nyúlt a másik után, az még kapaszkodott egynehány gyökerével a talajhoz, Sebzett húzta!

– Hööög! – mordult mély torokból az apa.

A répát nem adta jószántából a föld. Sebzett nagyot rántott rajta. Kezében a gyökérrel, felugrott gy?zelmének mámorában, ugrált, ugrott még és még. Süld? utánozta apját, elrugaszkodott a földt?l, dobbantott fordult, dobbantott. Érezte ez jó. Ez jó játék, jóérzés? játék.

– Hah, háh ha-hahu-ha! – nevettek a játék örömével.

Sebzett kölykének örömét érezve forgott, dobbantott, játszott, táncolt.

Testük a pörgésben néha egymásnak ütközött, ez még nagyobb ugrásra, hangosabb dobbantásra, még nagyobb nevetésre sarkalta a játszó emberpárt. Apát, és fiát.

  A tó vize kih?lt már, leülepedett aljára a hamu és a gyémánt. Rágók családja higgadtan rágta a fatörzsöket, húzta-vonta a kid?lt fákat, gátat építeni. Bújtak a vackukba, a földhányás kotorékába, gy?jtötték a puha harasztot, szálas füvet bélésnek. Sebzett nem úszott már mellettük, és velük. Harcra készen emelte fel a kését, ha közel merészkedtek hozzá. Porontyok hada lepte be a sekély vizet, bár h?lni készült az id?, mégis megbolydulva szaporodtak a békák, halak, rákok, pókok.

  Sebzett és Süld? id?r?l id?re visszatért a Csillogás Barlangjába, az anyához, az újszülöttekhez, és tejtestvérükhöz, Kölyökfarkashoz. Morgó ernyedten aludt.

A barlangi tó vizén máshonnan, más irányból csillant a bees? fénysugár, újabb és újabb területet tárt fel Sebzett és fia számára a fény. Kölyökfarkas már kigömbölyödött, fogai növekedtek, rágcsálni kezdte a vékony leveleket, faágakat, el-elkapott egy-egy bogarat, de mindig visszatért az anyához, a tejhez. Két kicsiny poronty er?teljesen ordított, ha éhük sürgette, szomjuk gyötörte, enni-inni. A leány hamarabb mászott fel anyja melleihez, mint testvére a fejlettebbnek látszó fiú. A leány hosszú világos haját apjától, fekete szemeit anyjától örökölte. Álla szelídebb volt már, mint az anyjáé, szelídebbnek t?nt apjáétól is, fogai nem álltak már er?sen el?re, ajkai emberi ajkat formáztak. Keze, lába mintha már egyenes járásra, fogásra, s?t simogatásra is készülnének. A fiú, anyja mása hím testben, hosszú karajaival, rövid lábaival zömök testével, göndöröd? fekete bozontjával a bozótlakókra emlékeztetett. Az anya teste elzsírosodott, alig volt már kivehet? n?stény formája. Csimpaszkodó rest lett, csak hevert, elhagyni készült már a földi porhüvelyét.

Itt maradtak mind, a menedékben, a langyos viz? tó mellett, az enyhet adó légtérben, hiszen kint újra zúgott a hideg zivatar. Kint befagyott már a völgyben a tó, elhúzódtak védelembe a Rágók, elhúztak innen a szállásváltó madarak. Süld? és Sebzett gyakorta mászott a barlangi tóba, játszani, melegedni, élelemre vadászni.

  Süld? megérezte lábain a sikló siklását, hirtelen utána kapott, de az sértetlenül továbbúszott. Süld? várt mozdulatlanul, majd újra érezte a simítást, odakapott, de csak a vizet markolta. Most már négy végtagra ereszkedve várt. Hamarosan újra megérintette az  úszó élelem. Süld? hirtelen bele tette fejét a vízbe, szemeit kimeresztve. Felemelte fejét, megrázta a vízt?l, szemével apját kereste, ránézett a döbbenettel, majd meg sem hallva apja kacaját, újra lebukott a víz alá, újra felnézett, újra víz alá nézett. Felegyenesedett. Szaglása cserbenhagyta víz alatti vadászatában. Süld? reményt veszte kimenekült a partra. Neki támasztotta er?söd? ifjú hátát a sziklafalnak, kezét az agyagos földhöz törölte, majd rányomta saras tenyerét egy kiálló fehér k?re. Ott maradt szétterpesztett ujjainak nyoma a falon. Süld? rémülten ugrott talpra, gyanakodva nézte a kezet a kövön.

Másik tenyerét is odaszorította a sziklára, gyanakodva figyelt. A vízfolt hamar elhalványult, elt?nt. Süld? meglátott egy kövér békát az egyik repedésben, sietve utána kapott, majd szájába gyömöszölte a téli szendergés? kétélt?t. Teli hassal megsz?nt kíváncsisága is. Eld?lt a medve mellett, hátát Morgó széles hátához vetette melegedni, elszunnyadt ? is. Nem látta az érkez?t, nem érezte a h?t, a nem hallotta a hangot, nem érezte az agyát átjáró hangokat, fényeket, dermedt mozdulatlanságban feküdt, feküdt, mint leány testvére is, feküdt, mint apja is, feküdtek kiszolgáltatottan a magasabb hatalomnak.

  Nem kérdezte ?ket a látogató, akartok-e mozgékonyabb ujjakat, akartok-e mozgékony nyelvet a hangadásra, akartok-e gondolatokat elmétekbe, akartok-e érzéseket a szívetekbe. Akartok-e, látni, hallani, beszélni, kezetekkel dolgozni, akartok-e sírni, örülni, s akartok-e minderre emlékezni.

  A látogató, aki felettük, – a barlangi horda tagjai felett-hatalmával mindenható, úgy hitte, tudja a választ.

   Süld? hamar felpattant, lerázta merevségét, még látta, amint az idegen a vízbe merül. Apja mellé szökkent, felkapta a hosszúfogat, gyorsan utána vetette magát a prédának. Fejét a víz alá merítette nyitott szemein meg-megrándult a szemhéj, ám ? babonázottan követte a víz alatt az embert, fel-felkapta a fejét, leveg?ért szomjazva.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria