Illem – javított kiadás

 

Pjotr Ivanovics Szemjonov harmadik esztendeje élt a szibériai kurszki kormányzóságban. Nem önszántából persze, hisz nem is oly rég, még a szentpétervári társaság egyik legkedveltebb figurájaként tartották számon. Igaz, jobb ruhái fölváltva lógtak az olcsó városszéli szobájának a falába vert szegen, és Mordeháj — a zálogos — naftalinos raktárában. Amikor meg kellet jelennie valahol, akkor viszont mindég a kifogástalan garderobbal rendelkező világfi benyomását keltette. Két pár cúgos lakkcipője aggasztotta csupán, mivel az egyre növekvő likat a talpán, már alig tudta csomagolópapírral kibélelni, és vigyáznia kellett, hogy még véletlenül se vesse keresztbe a lábát, amikor társaságban leült könnyedén csevegni.

Időnként titokban egy fiskálisnál vállalta, hogy iratokat fogalmaz, beadványokat készít, mivel ösztönösen helyesen írt, és szabatosan fogalmazott – ami keveseknek volt sajátja abban az időben. Persze ebbéli tevékenységét szigorúan titkolta, mivel egycsapásra a gúnyos megjegyzések céltáblájává vált volna, ha kiderül, csinyovnyikként keresi a kenyerét.

18** februárjában, Anton Pavlovics meseszerű palotájában ragyogó bált rendeztek. A kapu előtt ott sorjáztak a pompás trojkák, gőzölgő lovakkal, és durva dohánnyal füstölgő muzsikokkal a bakokon. Az új vendégek szánjaikból kiszállván — a súlyos medvebőrökből kikászálódván — szapora léptekkel igyekeztek a pilinckázó hóesésből a túlfűtött palotába, ahol a hajlongó lakájok segítségével megszabadultak vagyont érő bundáikból.

A palota báltermében, a rengeteg tükör megsokszorozta a töméntelen gyertya amúgy is ragyogó fényét. A bálteremben francia-módi muzsika járta, melyre a hölgyek és urak fantasztikus jelmezeikben járták a pilletáncot. A lakájok serege díszes libériában, karót nyelve, faarccal kínálták a metszett kristálypoharakban gyöngyöző francia pezsgőt, és persze az elmaradhatatlan vodkát. Az asztalokon ételköltemények kínálták magukat. Hatalmas ezüsttálakon sorjáztak az orosz folyók kincsei: kecsegék aszpikban, veresre főtt rákok, és óriási halmokban, a fekete, szürke és vörös kaviárok jégbehűtve, citromkarikákkal dekorálva.

Az ablakok mellet idős dámák pletykálkodtak a báli szezon intim dolgairól. Az urak persze politizáltak — hevesen gesztikulálva — a fiatalabbja meg az elsőbálos hölgyecskéket méregette, és büszkélkedve, hogy hány kisasszony táncrendjébe jegyezték elő magukat.

Éjfélkor a zenészek pár percre elcsöndesedtek, majd az ajtónálló hármas koppantására a cári himnusz hangjait csalogatták elő instrumentumaikból.

Az ajtóban megjelent Alexender főherceg fejedelmi tartású feleségével, és álomszép leányával. A társaság két oldalt mélyen meghajolt, amikor a hercegi család elvonult előttük. A főúri család arisztokratikus megvetéssel fogadta a hajlongó közönség hódolatát.

Pjotr Ivanovics kevésbé mélyen bókolva, a kisasszonyra nézve, egy csókot lehelt, amikor az gőgösen felé pillantott. Az ifjú hölgy szemei kikerekedtek a skandallum láttán. A fiatalember is megrémült vakmerőségén, de már késő volt, a csók elszállt.

A hercegi család a terem végén lévő, piedesztálon álló aranyozott trónuson foglaltak helyet, majd kegyesen intettek a hangászoknak, hogy folytathatják munkájukat. A néma állókép megelevenedett, és finom zsivajjal kísérve, fölcsendült a muzsika, s folytatódott a tánc.

A herceg leánya — Olga — az egyik szolgához fordult, megkérdezvén, ki lehet ez a vakmerő ifjú, aki ily főbenjáró illetlenségre vetemedett.

— Ő Pjotr Ivanovics Szemjonov kegyelmes kisasszony, nagyatyja egykor a leggazdagabb bojárcsalád feje volt, de mára igencsak elszegényedtek. Ennek ellenére minden társaságban szívesen látott vendég, kellemes társalgó, jó táncos.

Olgában megmozdult a kisördög, és egy halvány mosolyt küldött az ifjú felé. Az szemtelenül meghajolt erre, és még egy csókot lehelt a mosolygó szépségnek.

A vendégek hajlongva járultak a fényes rendjelekkel dekorált főherceg, és kövéred felesége színe elé, hódolatukat kifejezvén. A felséges pár leereszkedően, unott arccal fogadta ezeket a minden összejövetelen megszokott arcokat.

Pjotr Ivanovics is beállt a sorba — akin szintén keresztülnézett a herceg — csak akkor kapta föl a fejét, amikor az nem átallotta egy táncra invitálni a lányát. Erre nem volt még példa, hogy egy alsóbb rendű ifjú idáig merészkedjen.

— Hogy merészel! — villant a szeme a zord atyának. — Gondoskodom róla, hogy megtanulja az illemet! — és már fordult is a háta megett szavát leső titkárához.

Pjotr halálra sápadtan húzódott vissza, esdeklő tekintet vetvén Olgára. Az valamit súgott az apja fülébe, aki megenyhülve intett az ifjúnak.

— Nem bánom, ma maszkabál van, kegyesen engedek önnek egy táncot a lányommal. Köszönje az ő végtelen jó szívének.

A slepp elképedve nézte, ahogy a fiatal Szemjonov a tükörfényes mozaikparketten, táncba kíséri a herceg leányát.

— Honnan vette a bátorságot Ön – kérdezte Olga tánc közben a fiút, nem is fölháborodva, hanem inkább kíváncsian.

— Felség, meg nem tudom mondani Önnek. Amikor megláttam Önt, kiürült körülöttem az egész terem, és csak Önt láttam. Mintha a mennyországban lennék, és alvajáróként cselekednék. Most már akár meg is halhatok, hisz Önnel táncolok, megfoghattam a kezét.

— Lehet, hogy nem is a levegőbe beszél. Atyám rémesen megharagudott a vakmerősége hallatán, pedig a példátlan szemtelenségét nem is látta.

— Nem érdekel, az életem ebben a pillanatban beteljesedett.

— Ön tudja, de sok jót ne várjon. Csak kíváncsi voltam Önre, most kísérjen vissza a helyemre.

Amikor az ifjú visszakísérte a hölgyét, és hajlongva hátrált, a többiek égve a kíváncsiságtól vették körül Pjotr-t.

— Mit mondott a herceg? Mit beszéltél a kisasszonnyal? Nem félsz, hogy megütöd a bokádat a vakmerőséged miatt?

— Ne féltsetek engem – válaszolt könnyedén az ifjú, élvezve a hirtelen jött népszerűséget – melyikőtök mondhatja el, hogy egy valódi főherceg lányával táncolt? Ezt már senki sem veheti el tőlem.

Két nap múlva kozákok dörömböltek Pjotr szobájának ajtaján. Már várta őket. Kevés holmija összecsomagolva hevert a szoba sarkában. Szó nélkül követte a marcona katonákat.

Három hónap keserves gyaloglás várt rá. Szerencsére a második hónapban már téltábornok visszavonulót fújt, így napközben még a pusztaság éledező szépségében is gyönyörködhetett. Ünnepnek számított, amikor a marcona kísérőik néhány nyulat lőttek, és a maradékból a raboknak is vetettek néhány falatot. Többükön a mindennapi száraz feketekenyértől, és a hajdinakásától a skorbut jelei mutatkoztak. Pjotr — ha tehette — a sarjadó leveleket rágcsálta. Egykor nagy becsben tartott frakkja, más gúnyája nem lévén, rongyokban szakadt le róla. Lába kis híján lefagyott az út elején, de az előrelátó módon magával hozott szarvasfaggyúval kenegetve sikerült kikúrálnia.

Kitavaszodott, mikor megérkezett a holtfárdt menet a kicsiny szibériai faluba. Pjotr rövid idő alatt megkedveltette magát a helybéliekkel, és viszonylag kellemes házban kapott szállást. A falusiak szájtátva hallgatták a szentpétervári történeteit. Élvezetes stílusban festette le a fényes paloták világát, a ragyogó öltözékeket, a táncokat, amikről a falusiak életükben nem hallottak. Versengtek a fővárosi ifjú barátságáért, jó falatokkal traktálták, meghívták házaikba. Életük nagy eseménye volt a messziről jött ifjú beszámolója, aki nem volt rest koronként a falubéli lányoknak is egy-egy kétértelmű félmondatot vetni, de erre a család férfitagjaitól csak fenyegető pillantás volt a válasz.

— … s akkor beállítottak a sorba, és elindultam közétek — fejezte be egyik este, a duruzsoló szamovár otthonos áláfestő hangjától kísérve.

— Éreztem, csak így találkozhatok Nyikolaj Nyikolajevics bátyuska a te lányoddal, akit már Péterváron magam előtt láttam.

A zord atya összevonta a szemöldökét, és a méregtől — meg a nem kevés vodkától vöröslő arccal dörögte:

— Hogy merészelsz? Majd gondoskodom róla, hogy megtanuld az illemet, te senkiházi!

Pjotr csak mosolygott.

— Ha eddig nem tanultam meg, most már végképpen késő — és szemével hamisan csippentett a pironkodó menyecske felé…

Szerző Verő László 84 írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére.

17 Komment

  1. Wilde viszont azt mondta, kedves Ildikó, hogy neki egyszerü, szerény izlése van. – Beéri a legjobbakkal. –
    (szab.értelmezésben).
    Lacikám, írj még ilyen szép történeteket a Cáratyuska idejéböl. A többit már megirtam Neked külföldiül a 7. kommentben.

  2. Nem rossz. Valami mégis hiányzott. Kevésnek éreztem a leírást. Nem elég elsöprő.
    De mint történet egy mese jutott eszembe róla. A gyerekeknek olvastam valamikor, és nem jut eszembe a címe. A történet ugyan ez volt. Én elviseltem volna, ha hosszabb. Mert szeretem, ha részletesen van leírva a helyszín, az alakok, és a cselekmény.
    De ne vedd le, mert nem mércéhez kell mérni, hanem a tetszéshez. Ez pedig fontos! Nem biztos, hogy egy embernek ha nem tetszik, akkor a többinek sem fog.

Hagyj üzenetet