Kezdetben vala – az idők homályban – a világra reácsodálkozó ember. Tüzet lopott az égi szikrából, barlangok falára föstölte mindennapjait s álmait.
Volt, ki hangokat hallott, s megértette azokat. Később közvetítette ezeket társainak.
Akkoriban volt, ki üzenjen.
Kapcsolatban álltak egymással.
Értették egymást.
Megértették egymást.
Megismerték a maguk világát, s meg a mindenséget.
Nem csak a kézzelfoghatót, de a lényeget is.
Az értelmét létüknek.
Mindent tudtak magukról, s a mindenségről.
A mindenség részei voltak.
Nem kutatták azt, ami evidens volt.
Tudták, hogy benne léteznek, részei a mindenségnek.
A halál ismeretlen volt számukra, mint ahogyan az élet is.
Léteztek.
Létük egy idő után más dimenzióba került.
Ugyanakkor ugyanabba az egészbe.
Tér és idő önmagában nincsen, mint ahogyan az idők kezdetén sem volt.
Az ősegyben létezett minden: a fény, s árnyék, az ember, és aids, Mozart zenéje, és Mona Lisa mosolya.
Az ember ezt tudta, és megélte egykor.
Az ember sokat tanult. Volt, amit megtanult, volt, amit soha. Évezredek elmúltával sem.
Emlékiből elszállt az emlék is, mikor létezett híd az ember és a lét között.
Mára ezt sikerült lerombolnia. Nem létezik, csak van.
A lét létezik.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Verő László
