Verő László : Bogumilok

Befejeztem…

Kelemen testvér már a második esztendőt töltötte a bogumilok földjén. Egyedül ő volt hajlandó, hogy a sátán provinciájában hirdesse az evangéliumot, az elátkozott lelkeknek.

Még az alapító atya – szent életű Assisi Ferenc testvér – halálának évében tett fogadalmat, hogy hivatását az istentelen bogumilok lelkeinek megmentésére fordítsa. Majd húsz évig tanulta a magyarok és a szlávok nyelvét, miközben megerősítette lelkét és testét, hogy helyt tudjon állni.

1240-ben érkezett Itáliából, az árpádházi Béla király birodalmába – aki e néven negyedikként viselte István koronáját. Cortonai Illésnek köszönhetően, ekkor már nyolc éve megalakult a rend itteni tartománya, Provincia Strigoniensis néven.

A tatárok kitakarodását követően indult útnak Strigoniumból – melyet Esztergomnak is neveztek – a Legszentebb Üdvözítő házából.

Mikor átlépte Ráma tartomány mezsgyéjét – melyet még II.Béla király vett a Korona birtokába – meglepődött a rendezett földek láttán. Csak később, mikor az első asszonnyal találkozott, rémült meg a szörnyű elbeszélést hallván, amint a tatárok pusztításáról tudósított. Férfiak alig maradtak életben, az asszonyok, gyermekek nagy része éhen veszett, vagy pestis hurcolta el őket.

Kelemen testvérnek minden szláv tudását össze kellet szednie, hogy az asszony nyelvén próbáljon meg vigasztalást nyújtani. Szegényes készletéből egy darab száraz sajtot nyújtott a kétségbeesett nőnek, aki mohon falta azt.

Fertály óra múlva értek az első faluhoz, melynek porig rombolt házai között két félig-meddig épen maradt vályogkunyhóban zsúfolódott össze az a tucat túlélő, akiknek sikerült elrejtőznie az átvonuló horda elől. A sáros út mentén, oszlásnak indult emberi és állati tetemek árasztottak pokoli bűzt.

Kelemen testvér az alacsony ajtó alatt meggörnyedve lépett az egyik házba. Mélyen ülő, sötét szemgödrök tekintettek rémülten a belépőre. Négy középkorú asszony, három tízéves-forma legény, egy kisleány és két megtört férfi zsúfolódott össze a kicsiny szobában.

– Az Úr üzenetét hoztam el nektek! – köszönt könybelábadó szemmel Kelemen.

– Király úrét?- kérdezett vissza halkan az egyik fölkászálódó csont-sovány férfi.

– Nem üdvözletre van szükségünk, hanem betevő falatra, mielőtt mind elpusztulunk. Meg katonára lett volna, amikor ezek az átkozottak betörtek hozzánk.

– Tartsatok ki, Béla úr már visszatért Dalmáciából, és gondja lészen mindenkire. Van azonban egy nála is nagyobb úr, aki mindannyiunkért föláldozta magát, hogy megváltson bűneinktől. Az ő üzenetét hoztam el közétek.

– Megváltson? A kutyafejűeket is? – kapta föl fejét egy bozontos öregasszony.

– Hallottunk mi is erről! Nincs rá szükségünk, neki sem lehet reánk, ha hagyta pusztulásunkat – folytatta a szót indulatosan.

Kelemen testvér hosszasan hallgatott lehajtott fővel, majd csöndben így szólt:

– Legyetek türelemmel, mint ahogyan ő is türelemmel volt sokáig istentelen életetek láttán.

– Mit kezdtünk volna a te isteneddel – kérdé az előbbi férfi – jól megvoltunk eddig is nélküle. A papok csak büntetni tudtak, meg elvenni, amit a föld adott. Kiüldöztük mindet – lovalta mondanivalójába magát az ösztövér ember.

– Nem gondoltatok arra, hogy a pogány életetek miatt jöttek reátok a pogány sátánfattyai? – kérdezte szelíden Kelemen. – Születtek, haltok, esztek-isztok, ha van mit, mint az állatok. Nem tartjátok különbnek magatokat a toportyánnál?

Most a kunyhólakókon volt a hallgatás sora. Kelemen kiballagott a házból, és körülnézett a faluban. Mi maradt, ami használható lehet, és mi az, ami élelmül szolgálhat. A falu végén kovácsműhely romjaira lelt, ahol a szerszámok szanaszét hevertek. A fazakas összedúvadt viskójában is ott feküdt a korong. A határban letaposott rozs hullatta a szemeket. A romok közt négy kisded őrlőkövet is talált. Visszament az emberek közé, és határozott hangon szólt be hozzájuk:

– Itt akartok éhen veszni mindenáron, vagy új életet kezdünk együtt?

– Nincs itt élet, csak dögvész – motyogta az egyik.

– Ha benn kushadtok, itt is lesz! – dörögte.

– Kifelé! – parancsolt a barát.

A határozott hangra, fölkászálódtak a csontvázzá soványodott emberek, és hunyorogva léptek ki a júliusi szikrázó napfényre.

Egy hónap múlva, úgy-ahogy rendbe hoztak négy házat. Az egyikben a kemencét megtapasztották, és lepényt sütöttek minden nap. Hurkokat tettek a mezőre, és gyakran találtak bennük nyulat, fácánt, egyszer egy túzokot is. Kezdett emberi formájuk lenni, esténkét mosoly is jelent meg arcukon, amikor Kelemen meséit hallgatták.

A szerzetes tudta, hogy a bogumilok nem ismernek Istent, törvényt, nem házasodnak, halottaikat jeltelenül kaparják a földbe. Ellenségesek az idegenekkel, őt is csak nyomorúságukban viselték el eleinte, de lassan elismerték tekintélyét. Elől járt a munkában, lelket öntött beléjük, mikor elővette őket a kétségbeesés. Lassanként csepegtette az esti összejövetelek idején a bibliai történeteket, melyeket feszült figyelemmel hallgattak.

Az egyik nap a romok között, megtalálták félig elégve a faragott bálványukat. Áhitattal emelték ki, hogy fölállítsák az ormótlan, durván faragott tölgyfa tuskót. Körbeállták, és egyre erősödő hangon kántáltak, valami monoton dallamot, ismétlődő szöveggel. Valahogy ekképpen:

 

Ragyogj Nap apánk!

Tűz-víz anyánk!

Föld testvérünk!

Hold nővérünk!

 

Kelemen meghallotta a kántálást, és távolról figyelte a népet. Megvárta, míg befejezik, majd közéjük lépett.

– Ehhez fohászkodtok? – kérdezte csendben.

– Atyáink, nagyatyáink, szellemeink bálványa ez! – feleleték bizalmatlanul.

– Mikor jött a tatár, akkor is ehhez fordultatok?

– Ki máshoz?

– És segített nektek?

Lehajtott fejjel hallgatott mindenik.

Este a tűznél Kelemen a zsidók kivonulását mesélte nekik. Amikor a hét csapás történetéhez ért, hamisított kissé a történeten, és a sáskajárás helyett a tatárjárást illesztette a mesébe, kellő rémségekkel színezve. A bogumilok rémülten hallgatták a felidézett szörnyűségeket.

A történet végén csöndben kérdezte az egyik fiúcska:

– Az isten mentette meg őket?

– Az Isten, és a hitük – válaszolta szeretettel Kelemen.

Másnap reggel a fiúcska ott sündörgött a barát körül, míg az meg nem szólította:

– Mit álmodtál gyermekem?

– Apámról – felelé.

– És mit?

– Hogy ő is ott volt Egyiptomban, de nem bántották a tatárok. ő is hitt az Istenben.

Kelemennek könnybe lábadt a szeme hirtelen. Megsimogatta a gyermek fejét és szeretettel vigasztalta:

– Téged sem fognak, ha hiszel benne. Atyád pedig büszke lészen rád a túlvilágon.

– Én is szeretnék hinni, de nem tudom, hogyan kell.

– Nem kell tudni. Az Úr majd megmutatja.

Kelemen halát adott a Fönnvalónak, hogy az elvetett mag kicsírázni látszott.

Télbe fordult a világ. Biztos falak, és tető óvta a kis közösséget, a zord időjárás viszontagságaitól. Volt az erdőből kivágott fájuk bőségesen, összegyűjtötték a környékről a le nem aratott gabonát. A nyáron szerzett vadak, és közeli folyóból kifogott halak sóban álltak. Gúnyát is varrtak a rongyaik helyett, a Kelemen által szerkesztett egyszerű szövőgépnek köszönhetően. Az emberek arcáról eltűnt a korábbi kifejezéstelen tekintet, egyre többet mosolyogtak egymásra, bizakodván a jövőben. Mindennapra adódott olyan munka, amelynek látszatja, eredménye mutatkozott. Kelemen valahogy úgy intézte, hogy a mindennapok sikere visszaadja az önbecsülésüket.

Esténként összejöttek a nagyobbik házban, és már nem csak a barát mesélt, hanem szinte egymás szavába vágva büszkélkedtek, az elvégzett napi munkájukkal. Kelemen nem siettette, hogy a bogumilokat térítse. Amikor úgy adódott, egy-egy történetet adott elő, hol az Ószövetségből, hol az Újszövetségből. Gyakran tudta kapcsolni ezeket a mindennapok történéseihez.

Egy ízben – napszentület után – lihegve rontott be az egyik asszony gyermekével a hátán. A kölyök éktelenül bőgött, nem tudott a lábára állni. Kelemen lefektette a gyermeket egy lócára, látta kibicsaklott a bokája. Az asszony elkeseredve zokogott, hogy elpusztult a bálvány, a javasasszonyt megölte a tatár, mi lészen szegény gyermekével, odalesz egészen. Kelemen elérkezettnek látta az időt, hogy tanújelét adja az Emberfia segítő erejének. A fiúcska mögé állt, aki alábbhagyott a bőgéssel, és az időközben összecsődült emberek felé fordult:

– Ez a gyermek azt mondta nekem, hinni akar a mi urunkban. Meséltem már nektek Krisztusról, emlékeztek.

Akarjátok e, hogy meggyógyuljon a gyermek?

– Hogyne akarnánk – motyogták némi bizalmatlansággal a hangjukban.

– Akkor figyeljetek, elmesélem nektek Jézus úr hogyan gyógyította meg a bénákat és nyomorékokat a hit erejével – és röviden előadta a bibliai történetet. – Most pedig, mondjátok utánam azt a fohászt, melyet urunktól tanult az ember: Mi Atyánk, ki vagy a… – és könnyező szemmel hallgatta, amint a pogány bogumilok áhítattal mondják utána az imát. Ezután gyakorlott mozdulattal helyreigazította a gyermek lábát, vizes rongydarabot kért az anyjától, amivel gondosan beborogatta a bedagadt lábacskát.

– Két nap múlva, a gyermek szaladni fog, köszönöm nektek testvéreim!

Este Kelemen félrevonult a többiektől, és szenvedélyesen fordult az ég felé:

– Uram! Bocsásd meg gyarló csalásomat, de hidd el, a te akaratod szerint cselekedtem!

Leeset az első hó november közepén. A férfiak Kelemen testvérrel együtt, reggel körbejárták a falut, hogy ami használható eszköz künnmaradt, azt fedél alá vigyék. Neszezésre lettek figyelmesek, az egyik viskó romja felől. Közelebb menvén, egy rongyokba bugyolált csontsovány emberekét pillantottak meg, aki ott húzódott meg rémülten. Amikor közelebb léptek hozzá, elhaló hangon rebegte:

– Ne bántsatok! Nincs semmim.

Kelemen mosolyogva emelte föl a szánalmas, lényt, és kabátját a vállára borította.

– Honnan jöttél testvérem? – kérdezte.

– Három napja indultam a falunkból, ahol már mindenki éhen halt, akit a tatár meghagyott. Láttam a füstöt messziről, de nem mertem bemenni a házatokba. Gondoltam találok valami eleséget erre, mert már megőrülök az éhezéstől.

– Gyere be a házba, faljál valamit, pihenj, azután sorra elbeszélsz mindent – támogatta a ház felé az emberkét a szerzetes.

A bentlévők szörnyülködve meredtek az élő-halottra, azonnal egy kis megnedvesített lepényt adtak elé, meg egy tálka köleskását. Az borzalmas csámcsogással tömte magába az ételt, s utána szinte ledőlt a durván faragott székről és ájulásszerű, mély álomba merült.

A többiek arcára kiült a rettenet, arra gondolván, hogy ők is nemrég ilyen állapotban várták a lassú halált. Kelemen nem szólt semmit, türelmesen szemlélte, hogy az emberekben leülepedjék az „élmény”, és maguktól gondolkozzanak el, az eddig együtt megtett út tanulságairól.

Másnap reggel a vendég zavaros szemekkel ébredt. Nem tudta először, hol is van. Bizalmatlanul vizslatta szemeit az őt bámuló házbélieken.

– Hol vagyok? – kérdezte.

– A jó sorsod erre hozott – felelte az egyikük – megmenekültél, Istennek hála!

– Kinek hála? – csodálkozott vissza.

– Istennek!

– Ki légyen az?

– Aki nekünk is segedelmünkre volt a nyomorúságunkban. Kelemen majd mesél róla neked is.

– Csak nem arra gondoltok, akinek a nevében évekkel ezelőtt is itt járt valami csuhás, meg a katonák, és az ő nevében elhurcolták, amink volt?

– Azok rossz emberek voltak, az Isten a mennyekben lakozik.

– Hol? A mennyekben? Ti láttátok?

– Nem látni kell, hanem hinni benne és fohászkodni hozzá. Minket is meghallgatott lásd, és most boldogulunk.

– És hol van őseink bálványa? Népünk annak köszönheti az életet, az ő akarata szerint történik minden! Csak nem fordultatok el tőle? Akkor végetek!

– Valóban vége lett majdnem mindőnknek, mikor a tatár képében megjelent a sátán! Kelemen testvér elmagyarázta nekünk, hogy a bálvány imádása a sátán műve. Mióta megértettük, hogy a mindenség teremtőjének jósága segíthet csak rajtunk, látod új életet kezdhettünk.

– És – hebegte zihálva – megtagadtátok őseink bálványát? Aki ott van a vizekben, tűzben, földeken, levegőben? Megbosszulja, meglátjátok! Elsöpör mindent!

– Igen – kérdeztek vissza – nem söpörte e el a népünket szinte mind egy szálig a gonosz? Pedig neki áldoztunk. A teremtő megbüntetett pogányságunk miatt.

– Nem a teremtő büntetett – szólt közbe halkan Kelemen – hanem a sátán bírt győzni, mert neki áldoztatok.

– Megtagadtátok az ősöket meg a bálványt, végetek van! Az ősök szelleme és a bálvány bosszúja lesújt rátok! – emelte föl a hangját a vendég – átkozottak vagytok!

– Nyugodj meg testvérem! – szólt Kelemen a rettegő férfihoz. – Örülj, hogy megmenekültél, pihenj nálunk, azután majd megbeszéljük ezeket a dolgokat.

– Egy minutáig sem maradok! Inkább az éhhalál, mint atyáink bosszúja! – és ezzel kirohant a házból, az egyre sűrűsödő hóesésbe.

– Ne féljetek, visszajő – fordult a rémült emberekhez Kelemen. Az Úr visszavezeti az akolba, az elcsángált bárányt.

Közeledett a karácsony. Esténként a ház közepén, a barátságos meleget árasztó tapasztott kemence mellett kuporgott a tíz bogumil, és hallgatta Kelemen meséit a megváltó születésének előzményeiről. A három királyok, Mária és József, az angyali üdvözlet történeteihez hasonlókkal, még sohasem találkoztak.

Egymás között a bálvány hatalmáról, a szellemek mindenhatóságáról, az ősök dicső tetteiről járt a beszéd eddig, nemzedékről-nemzedékre. A bálvány kézzelfogható, látható istenség volt, a szellemeket csak elképzelni tudták. Amikor Kelemen a teremtő Istenről, a Szentlélekről mesélt, ebből indult ki. A szeplőtelen fogantatást megint csak nehezen értették, mert nem láttak oksági összefüggést a fizikai együttlét és a születés között. Ráadásul idegen volt számukra, hogy Mária és József házasságban éltek, mivel maguk nem házasodtak.

A tél közepén maguk is ünnepeltek. Hatalmas tüzeket gyújtottak régebben, és ezzel űzték el az ártó szellemeket, miközben dobjaik kíséretével monoton rigmusokat kántáltak:

 

Távozzatok, ne ártsatok,

Áldozunk tűzzel,

Vetünk bele magot,

Vetünk bele földet,

Vetünk vizet

Fújja szél

Füstje békítsen!

 

Kelemen másféle ünnepre készítette föl őket.

– Nem a föld ajándékait kell áldozni az Istennek, hanem a lelketeket, amely halálotok után örökéletű lesz, mint őseitek szelleme. Jézus azért született meg, hogy a halhatatlan lélek ne bolyongjon a túlvilágon, hanem örök boldogságban élhessen az idők végezetéig. Ezért áldozta föl magát, hogy megváltsa bűneiteket, amit a Teremtő ellen elkövettek életetek során.

– Milyen bűnökről beszélsz? – kérdezték.

– Emlékeztek, meséltem Mózesről, aki az Úrtól kapta a törvényt.

– Azokat hogy tarthatnánk be? A bálványunk előtt áldoztunk, de az elpusztult. Az első két parancsot betartjuk tehát, nem tisztelünk más isteneket, nem imádunk faragott képet. De amikor Istenről beszélsz, te is vétkezel, hisz a harmadik parancs: Isten nevét hiába ne mondjad!

Kelemen mosolygott a kétkedés hallatán.

– Hiába mondanám tehát nektek Isten akaratát? Nem ültettem e el az ő igéjét a fejetekben? Hiábavalóság lett volna?

– Akkor mit jelent a parancs?

– Ugye emlékeztek, hogy egykor esküdöztetek az ősök szellemére, hogy ezt meg azt teszitek. Amikor bosszút fogadtatok, akkor is őket rángattátok. A teremtő nem eszköze a mi mindennapi nyavalyáinknak. Megvan az ideje, amikor hozzá fordulhatunk, de akkor a lelkünket meg kell tisztítani az önző, bűnös gondolatoktól. Csak tiszta szívvel fordulhatunk hozzá!

– És hogyan tisztíthatjuk meg a szívünket?

– Ugye, ti egymás között váltogatjátok asszonyaitokat?

– Hogyan másképp? Mindig is így volt. Miért tennénk másképp?

– Ugye emlékeztek Ádám és Éva teremtésére?

– Hogyne emlékeznénk?

– Az Úr ugye, megáldotta kettejüket?

– Így mondtad.

– Ugye, Noé, Ábrahám, Lót és mindenki a párjával élt? Ez volt az Úr akarata. Szembeszállni ezzel helyes lenne?

– Mi szembeszálltunk eddig?

– Eddig igen, de nem ismertétek a törvényt.

– Eztán nekünk is így kéne élnünk?

– Ti mondjátok!

Nagy csönd lett a házban. Csak a fahasábok ropogtak a kemencében.

Télelő havában, Tamás napjának hajnalán, Kelemen testvér hosszasan fohászkodott a Megváltóhoz, részben a bogumilok bűnei miatt, másrészt hálát adott a Szentléleknek, hogy méltatlan szolgájaként, remélheti, hogy sikerül őket az üdvösség útja felé terelni. Erőt kért a Teremtőtől, hogy megértesse velük az Evangélium üzenetét.

Mikor a többiek is megébredtek, kivitte őket a határba, és így szólt hozzájuk:

– Látjátok, a természet most alszik. A fák, bokrok levetették nyári ruhájukat, vastag hó takarja be az alvó rügyeket. Az erdő, mező állatai is alusznak, csak a napi betevőért hagyják el a vackukat. Van, ki végig alszik, van ki a nyáron összegyűjtött magokból él, s van, ki vadászik. Nem fagynak meg, mert őrzik a nyári nap melegét. Tudják, hogy nemsokára beköszönt a kikelet, és meghozza a termékeny nyarat. Mi emberek is hasonlóak vagyunk hozzájuk.

– Tudjuk – szólalt meg félénken az egyik – régebben a bálvány körül mi is fohászkodtunk, hogy mielébb visszatérjen a meleget adó Nap-apánk.

– S a bálvány adta vissza? Mindenik faluban álltak és még ma is állnak ezek a faragott sátánok, mindenik más pofával. A fénylő Nap padig csak egy, melyet a Teremtő adott az embernek. Mi ugyanúgy várjuk a termékeny nyarat, mint a fák, bokrok, virágok, az erdő-mező állatai és a vizek halai. Mégis, nekünk az Úr halhatatlan lelket adott és megvilágosította elménket. Törvényt adott, amit ha nem tartunk be, nem különbözünk a falkában gyilkoló, vérszomjas toportyántól. Ugye, emlékeztek még, a dúvadként gyilkoló tatárokra? Ők még nem részesültek a kegyelemből, de egyszer hozzájuk is eljut az üzenet. Tudom, hogy nagyon nehezet kérek tőletek, de nekik is bocsássatok meg.

– A kutyafejű tatároknak? Akik levágták apáinkat, anyáinkat, gyermekeinket? Soha!

– Tudjátok, ugye, mire készülődünk hetek óta?

– Hogyne tudnánk, hisz másról sem beszélsz, mint az Emberfia születéséről.

– Emlékeztek mit mondott Jézus urunk, amikor megfeszítették a pogány rómaiak?

– Mire gondolsz?

– Én arra: Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ő az életét adta, hogy megváltsa a

világ bűneit!

– Nagyon nehezet kérsz, Kelemen testvér, nem tudjuk feledni a rémségeket!

– Ne legyetek kicsinyhitűek, tudom, hogy nehéz. Nehéz volt atyáitok bálványát is feledni, de lám, mégis megértettétek, hogy az csak egy durva fadarab volt, melyet a sátán sugallatára faragtatok.

Kelemen vegyes érzelmekkel, de erős hittel és akarással beszélt. A bogumilok kapaszkodót keresve és egyre határozatlanabbul védték őseik hagyományait.

Estére körülülték a kemencét, és Kelemen mesélt tovább a betlehemi csillagról, a Három királyokról, Máriáról, Józsefről.

Egyszerre hangos törtetésre lettek figyelmesek. Azt hitték egy farkascsorda cserkészte be a házukat. Egyikük kinyitotta az ajtót, melyen két toprongyos, szakállas ember zuhant be. Az egyik vérben forgó szemekkel, a másik félelemtől remegve, fél karját védekezően maga elé tartva. A másik keze helyén, a rongyos kabátjának az ujja, üresen fityegett. Mandulavágású szemeit résnyire összehúzva várta, hogy rögtön agyonverik. A harcias másik nagyot rúgott a földön remegő félkarúba, és rekedt hangon szólt a bent lévőkhöz:

– Emitt a gyilkosotok egyike! Ajándékba hoztam nektek, ti atyáitok szégyene, a téli napforduló ünnepére! A tűz mellett fogjuk darabokra tépni!

Az elcsángált bogumil tért vissza.

Percekig hallgattak a házbéliek, Kelemenre nézvén, visszafojtott indulattal:

– Hol fogtad el ezt a szerencsétlent?

– Nem messze, a mi falunkban. Az egyik lerontott házban kushadt – felelte a foglyot tartó bogumil.

– Emlékszel, hogy mi mikor és hogyan találkoztunk?

– Emlékszem! Itt a mi földünkön, ahol a testvéreim a te csalárd beszédedtől megtagadták őseinket. Most azért jöttem vissza ezzel a tatár kutyával, hogy együtt áldozzuk föl, a hagyományoknak megfelelően – lovalta bele a szavaiba magát.

– Ha mindenki úgy akarja, ám legyen! De ugye, megengeditek, hogy kikérdezzem a foglyot? – kérdezte Kelemen, a többiekhez fordulva.

– Ne hagyjátok beszélni! Kígyónyleve van!

– A kígyó a mérgével gyilkol, Kelemen barát csak jót tett velünk. Neki köszönhetjük, hogy nem haltunk éhen, és most a jó, meleg házban vészelhetjük át a telet.

– Beszéljen! – fordult szembe a jövevénnyel a legidősebb férfi.

– Köszönöm! – mondta halkan a szerzetes.

– Hol vesztetted el a karodat? – kérdezte a földön fekvőtől. Az sokáig nem felelt, majd a fogai közül sziszegte:

– Átkozott legyen a nap, amikor erre a földre léptem! Én tolmácsoltam a mi hordánkban, mert egy bolgár fogoly lányát vettem el feleségül. Tőle tanultam meg a nyelveteket. Az asszony könyörgött, hogy maradjak otthon a jurtánkban, de hogyan viselkedhettem volna úgy, mint egy vénasszony! Sok falut fölégettünk, sokat zsákmányoltunk. Nekünk senki sem tudott ellenállni, aki megpróbált, már nem él.

– Ezt tudjuk – vetette közbe Kelemen – de a karodat csak egy – a földünket védő – katona vágta le?

– Tévedsz! Amikor egy itteni falut kezdtünk fölgyújtani, az egyik házban, a feleségemhez megszólalásig hasonló asszony próbálta menteni négy gyermekét. Könyörögve nézett rám, hogy ne bántsam. Megpróbáltam a ház mögötti zsombékosba rejteni őket. Ekkor rúgtatott oda a tizedesünk, és ő vágta le egyetlen suhintással a karomat. Az asszonyt a gyermekeivel, a lovával tiportatta agyon. Azóta bolyongtam ezen az átkozott földön egyedül, amíg meg nem talált ez a veszett lúdvérc.

– Te a mi asszonyunkat akartad megmenteni? – kérdezte a sarokban egy álmélkodó nő.

– Igen. A gyöngeségemnek köszönhetem nyomorúságomat. Ha megvan mindkét kezem, most nem vagyok itt, ennek a nyomorultnak a foglyaként.

– Hanem pár nap múlva megfagyva, éhen veszve feküdnél valahol az erdőben – jegyezte meg Kelemen.

A bogumiloknak meg kellett emészteni a hallottakat. Sokáig csöndben nézték hol a foglyot, hol a tartóját, aki nem értette, hogy miért nem tépik szét a kutyafejűt. Végül az előbbi asszony szólalt meg:

– Mit tennél, ha megkegyelmeznénk neked?

– Ennek? – kérdezte vérben forgó szemekkel az elcsángált bogumil.

– Neki. Őt is anya szülte, neki is olyan ártatlan gyermekei vannak, mint nekünk.

Újabb csönd ülte meg a házat, míg Kelemen emelkedett szólásra:

– Két nap múlva ünnepeljük a bűneink megváltójának születése napját. Emlékezzetek, a megesett asszony történetére. Választhattok tehát, és az vesse az első követ erre a nyomorult emberre, aki hasonlóképpen cselekedet volna, és fél karját áldozza, hogy megmentsen öt embert. A ti két kezetekben a döntés.

A rabtartó a szavak hallatára hirtelen elengedte a földön fekvőt. Az ámulva hallgatta a szokatlan beszédet. A vívódás kiült az emberek arcára. Hisz tatár ez is, gyilkos, ugyanakkor az ő véreiknek a megmentője. Hogyan lehet egyszerre tatár, és jó ember? Kelemen segített nekik a megoldásban:

– Ugye, volt köztetek tolvaj, vagy aki megölte a falusfelét?

– Volt bizony. Nem is egy.

– No, akkor az bogumil volt, vagy gyilkos?

– Egyszóval bogumil gyilkos.

– Az.

– Ez a szerencsétlen tatár pára meg akart menteni öt bogumilt. Akkor ez vajon mi?

A foglyot ejtő bogumil önkéntelenül vágta rá, mint egy jó diák:

– Tatár ember.

Kelemen szemében megcsillant egy könnycsepp.

A karácsony előtti napon, Kelemen a szokásos reggeli fohász után összeszedte a férfiakat és a nagyobbik fiút, és az asszonyok által készített hálóval, megy egy fejszével kimentek a folyóra halászni. A bogumilok eleddig nem halásztak, csak rissz-rossz horgaikkal fogtak néha halat, amit nagyon szerettek amúgy. A jégen vágtak egy jókora léket, és beleengedték a hálót. Nem sok bizodalmuk volt a sikerben, de már megtapasztalták, hogy a szerzetesben lehet bízni.

Kelemen várakozás közben, a kenyérszaporítás történetét mesélte el a körben ácsingozó bogumiloknak. Azok szokás szerint feszülten figyelték a mesét. Mikor véget ért, az egyikük megjegyezte:

– Milyen jó lenne, ha erre járna ez a Jézus, és a hálóba szaporítaná a mi halainkat is!

– Jézus urunk mindenütt ott van – felelé a barát – az égben, a földön, mezőkön, erdőn, vizekben.

– Mint a mi régi szellemeink – nosztalgiázott egyikük.

– Nem egészen. Az Emberfia elsőként a lelketekben lakozik. Ha nem ott lenne, akkor azt a derék, félkező tatárembert már meggyilkoltátok volna, a rossz szellemeiteknek áldozva.

– Igaz – hajtotta le fejét a férfi – pedig a mi vérünkért lett oda a karja. Végül is jó helyre került, hiszen befogadtuk.

– Látjátok, Jézus is hasonlóképp halászta az igaz lelkeket. A tatárunk is helyesen cselekedett, és megnyugvást fog találni köztünk. És ez így van jól.

Közben a lék kezdett befagyni. Kelemen szavára, nekigyürkőztek a háló végének, és húzták erősen.

– Befagyott a háló – rikoltott az egyikük.

– Húzzátok csak, és fohászkodjatok az Úrhoz a jó fogásért! – rendelkezett Kelemen, aki a lék mellet állt, és maga is elcsodálkozott a temérdek hal láttán. Volt abban harcsa, ponty, csuka, kecsege, csikhal tucatszám.

Végre kibukott a háló a lékből, és homlokukat törölgetve ámultak a bogumilok a temérdek hal láttán.

– Még sohasem láttunk ennyi halat! – hajtogatták.

– Csak nem Jézus úr szaporítá meg ezeket is? – kérdék áhítattal.

– Bizony az meglehet – felelé Kelemen, maga is hálálkodva az Úrnak.

Nagy büszkén húzták haza a zsákmányt, a durván összeeszkábált szánon. Az asszonyok már messziről látták, hogy gazdag zsákmánnyal térnek vissza az emberek. A tatár is kisomfordált a házból csodálkozni.

– Mennyi hal! Ezt mind a mi hálónkkal fogtátok? – kérdezgettek.

– Azzal, meg Jézus úr segedelmével – válaszolták meggyőződéssel.

– Láttátok Jézus urat?

– Nem láttuk, de ott kellet lennie, hogy odaterelje nekünk a halakat.

– Nem láttátok, de ott volt? – kérdé az egyik asszony.

– Úgy bizony – felelték.

– Akkor ez a Jézus is olyan lehet, mint a bánat, vagy öröm. Nem látjuk, csak itt van köztünk.

Kelemen fölkapta a fejét erre a szóra:

– Asszony! Te bölcsebb vagy, mint sok püspök! Náladnál jobban egy sem magyarázta meg eddig, hogy is van ez. Áldjon meg az Úr érte!

Az asszony pirulva fogott hozzá a halak válogatásához.

Beköszöntött karácsony napja. A kicsiny falut puha hótakaró borította. A bogumilokban valami megmagyarázhatatlan izgalom, várakozás lett úrrá. Mikor az emberek reggel kimentek Kelemennel az élen, az asszonyok vesszőseprűikkel alaposan kitakarítottak, kihamuzták a kemencét, a használati tárgyakat szép rendbe rakták a fal mellet. Utána föltették főni a köleskását, és előkészítettek jó pár halat. Besózták és agyaggal vonták be, hogy majd a parázson megsüssék.

A tatár a faluban maradt, míg a többiek fagyűjteni mentek. Az egyik rogyadozó faluszéli házban keresgélt, mígnem megtalálta, amit keresett. Egy viszonylag sima deszkát. Letisztogatta, majd letette a földre, egy követ tett rá, és fél kezével nehézkesen róni kezdte késével a deszkát. A férfiak visszatértükben látták a munkájába elmerült embert, de hagyták magában.

Vidáman léptek a házba, ahol a kemencében már barátságosan duruzsolt a tűz.

– Adjunk hálát az Úrnak, ezért a szép napért – köszönt be Kelemen.

– Este eljő hozzánk a Jézus? – kérdezték az asszonyok.

– Ő itt van most is köztünk. A mai nap azért különleges, mert sok esztendőkkel ezelőtt ezen a napon született meg Betlehemben a kisded, a mi megváltónk. Öltöztessük szívünket is olyan ünneplőbe, mint ahogyan az otthonunkat. Napszentület után várjuk a csodát.

A bogumilok körében érezhető volt a növekvő izgalom. Nem tudták mit várnak, de átragadt rájuk Kelemen furcsa nyugtalansága. A barát félrevonult a falu szélére, mikor a nap leáldozni készült a távoli hegyek mögé. Letérdelt, és kezeit összekulcsolva, tekintetét az ég felé fordítva, fohászba kezdett:

– Uram, te, aki mindenek tudója vagy, kérlek, tégy most csodát, hogy ezek a jámbor szolgáid befogadhassanak téged egészen. Hosszú utat tettünk meg nyár óta. Sokat szenvedett ez a nép, megérdemli, hogy érezzék szeretetedet. Hitük még nem oly erős, hogy feltétel nélkül elfogadják a tanításodat. Szenteld meg ezt az éjszakát könyörgöm, hogy nemzedékeken keresztül emlékezhessenek első igazi ünnepükre.

Kelemen addig nézte rajongással a lemenő napot, míg annak utolsó sugarait is elnyelte a horizont. Ekkor fölállt, és mosolyogva lépkedett a ház felé. Várakozó tekintetek várták odabenn. Leakasztotta tarisznyáját a falba vert szögről, és gondosan rakodni kezdett valamit belőle, a kemence előtt. Szépen kifaragott jászol, benne a kis Jézussal, fölé hajoló Máriával, odébb József került elő. Azután a Háromkirályok, kezükben ládikával, néhány bárány és egy tehén. Az emberek szája tátva maradt a látványtól. Nem láttak még ehhez foghatót.

– Hisz itt vannak – lelkendezett a tízéves-forma fiúcska – eljöttek hozzánk!

– És itt is maradnak meglátjátok – mondta Kelemen – amíg szeretettel vagytok egymás iránt, és hisztek mindenek fölött az ő szeretetének hatalmában. Áldott legyen a neve!

Sokáig csodálták áhítattal a kisded Betlehemet, míg egyszer csak csöndesen belépett a tatár.

– Ezt nektek készítettem, mert jók voltatok hozzám – és félve nyújtotta a deszkát, amin egész nap dolgozott. Gyönyörű ágas-bogas életfát vésett az anyagba.

– Ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna – vette el az alkotást Kelemen, és tette a jászol elé. – Meglátod, a ma születettől ezerszeresen visszakapod.

Lassan oldódott a feszült várakozás szülte feszültség, és az asszonyok az asztalra tették a gőzölgő fatálakat. Kelemen tartotta szóval őket, míg jóérzéssel költötték el az étkeket a megszentelt szobában.

Mikor végeztek, a barát kiterelte őket a házból:

– Adjunk hálát e gyönyörű napnak, Isten szent ege alatt!

Egy emberként követték, és megilletődve emelték tekintetüket az ég felé. Kelemen csöndben fohászkodott. Egyszer csak nappali fényesség hasította ketté a sötétséget. Hosszú fényuszályt húzva maga után, egy meteor közeledett feléjük. Kelemen rendületlenül követte szemével az égi tüneményt, nyugalma a többiek félelmét is eloszlatta. A hulló csillag végtelen útjának céljához érvén, a falu szélén pihent meg füstölögve, egy szabályos gömb alakú, gyermekfej nagyságú, fémes kődarab képében.

– Köszönöm uram – törölt ki csöndesen egy könnycseppet a szerzetes a szeméből.

– Ez az égi jel lesz immár a ma született Jézus és a ti új szövetségének záloga. Erre építjük föl Jézus házát, mely nemzedékeken keresztül fogja hirdetni az ő dicsőségét, és a ti hiteteket. Legyen áldott, aki ily csoda képében megnyilatkozott nektek!

Lassan visszahúzódott a tél, utat engedve a kikeletnek. A bogumilok egyre többet tüsténkedtek a faluban, méregették a romokat, hogyan építhessék föl újra a házaikat. Kelemen megtervezte a munkát, fákat vágtak az erdőben, gerendákat faragtak, nádat gyűjtöttek. Március végén, április elején, szép rendben állt az anyag, amiből lassan nekiláttak az építkezésnek. Ahogy fölengedett a fagyos föld, döngölték az alapot, s deszkákból fölrakták a falak vázát. A két deszkafal köze, erősen bedöngölték az agyagos földet, majd erre szerkesztették a tetűt, melyet náddal borítottak.

 

Májusra már öt takaros ház állt a régiek helyén. Mindenikbe beköltöztek, Kelemen a tatárral maradt a közös házban. Sokat beszélgettek, a barát kíváncsi volt a mongolok életére. Lassan csepegtette neki is Krisztus tanítását, amit a félkező őszinte kíváncsisággal hallgatott.

Az asszonyok a télen készült faekékkel – magukat eléfogva – fölszántottak egy jó darab földet, amibe az ősszel gyűjtött magokat vetették. Mikor fogytán volt a lesózott hal, hús, kimentek az erdőre, folyóra, melyek bőséges zsákmányt adtak. A bogumilok arcáról eltűntek a tragédia nyomai, és mosolyogva végezték a dolgukat, látva az eredményt.

Egy szép tavaszi reggelen, Kelemen kihozta a karácsonykor „kapott” csillagot, és e szavakkal fordult az emberekhez:

– Íme a mi csodálatos ajándékunk. Legyen ez Jézus házának az alapja, melyben nemzedékek múlva is emlékeznek majd rátok unokáitok!

– Meg reád, Kelemen atyánk! – vágták rá többen.

– Legyen hát, de ne énreám emlékezzenek, hanem atyáikra, és a mindenek atyjára, az élő Istenre! Legyen tehát itt, a falu közepén a templom. Kérjük Isten áldását, hogy munkánkat kísérje siker, és esztendőre álljon itt a megszentelt alapon, az ő háza. Fohászkodjunk együtt hát mindnyájan!

Kelemen letérdelt, és szemét az égre vetette. A többiek követték. Együtt mondták utána:

– Uram! Add, hogy e maroknyi nép, részesülhessék minden áldásodból! Az elvetett magok keljenek ki hiánytalanul az anyaföldből és a lelkekből! Segítsd munkánkat, hogy méltó helyen hirdessük szent tanításodat! Óvj meg a gonosz kísértésétől!

Meghatódva és áhítattal imádkoztak egy emberként. Lelki szemeik előtt megjelent a templom, melyet a maguk erejéből, verítékéből emelnek hamarosan, fiaik, unokáik számára, és az Úr dicsőségére.

Mikor fölálltak, egy hófehér galamb szállt Kelemen vállára. A madár – melyet előtte sohasem láttak még erre – a templom építése alatt, ott röpködött aztán minden nap.

Az Úr 1248. évében királyi biztosok érkeztek Ráma tartományba. Igaz, a király csak névlegesen volt ura a területnek, az igazi úr ezen a földön a boszniai bán volt, aki hűbéresként volt kénytelen elfogadni a magyar királyt. Azt voltak vizsgálandók, hogy a bogumilok makacs népsége, végre aláveti e magát az egy és oszthatatlan római szentszék akaratának.

Már egy hónapja járták a falvakat, és egyre ingerültebben tapasztalták, hogy a sátán földjén hiába múlatják az idejüket. A népek a maguk pogány hitét gyakorolják, valami primitív jó és rossz szellemekben hisznek. A falvak közepén fából, vagy kőből faragott bálványok körül ugrándoznak, és érthetetlen nyelvükön kántálnak monoton. A bán, pedig széttárja a kezeit, és nem tud, vagy nem akar tenni ellenök semmit. A kisded csapattal utazó szerzetes barát, buzgón rótta a sorokat, amit majd a királynak mutatnak be otthon, erről a megátalkodott népségről. Már nyugat felé fordították lovaik orrát, mikor is messziről egy torony csúcsán, keresztre lettek figyelmesek a horizont alján. Vágtára fogták fáradt lovaikat, és porosan, elcsigázottan érkeztek a kicsiny faluba.

Meglepetésükre, itt rendezett házakat, és egy hófehér, masszív templomot találtak. A falu szélén kíváncsi sokadalom verődött össze, hisz ritka madár volt errefelé az idegen lovas. A meglepődésük csak fokozódott, amikor barna csuhában egy szerzetes lépett elő az üdvözlésükre.

– Laudetur Jesus Christus! – köszöntötte az érkezőket.

– In aeternum amen! – felelték a jövevények.

– Miféle szándékból vezette az Úr ide, a világ végére lépteiket? – kérdé Kelemen.

– Béla király úr bölcs akarata szerint járunk e pogány vidéken, fölmérendő az itteni állapotokat. Béla úr az egész birodalomba hasonló céllal küldött követeket, hogy lássa az ország állapotát.

– És mit tapasztaltatok errefelé?

– Fájdalmas jelentést vagyunk kénytelenek vinni urunknak. Amerre csak jártunk a bánságban, mindenütt a sátán uralkodik a lelkek fölött. Ebben a faluban, hogyhogy nem bogumilok élnek?

– Ki mások laknák? – kérd vissza Kelemen – A templomunk helyén, a tatár hordák betörése előtt még ugyanolyan bálvány állott, mint aminőkkel utatok során találkoztatok.

– S most templom, a római szentegyház dicsőségére?

– Az egyházéra is persze, de mindenekelőtt a mi legszentebb urunk, Jézus Krisztus dicsőségére!

– Persze, persze – hőkölt vissza a szóló.

– Jertek testvéreim, pihenjetek meg, faljatok valamit előtte, és gondolom szomjúhoztok is – ezzel Kelemen jókora csobolyót nyújtott át a még mindég lovon ülő követeknek.

Másnap reggel Kelemen ébresztgette a vendégeket:

– A nap jó ideje járja a rea kiszabott utat, keljetek hát ti is, hamarosan mind összejövünk Isten házában, hogy együtt dicsérjük a mindenség urát!

Nem sokkal később, vékony hangú harang szava törte meg a reggeli csendet. Kis idő múltával megtelt a templom, és zengő hangon köszöntötte az oltár előtt álló Kelemen a kisded közösséget, és a vendégeket:

– In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti.

– Amen – viszhangozták.

– Dominus vobiscum.

– Et cum spiritu tuo.

Majd a Kyrie. Az olvasmányt a bogumilok nyelvén adta elő Kelemen, a vendégek nagy megrökönyödésére:

– Olvasmány Jeremiás próféta könyvéből: Az Úr összegyűjti országába a választott nép szétszórt fiait, mint a jó pásztor az elszéledt juhokat. Ezt mondja az Úr: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait.” Ezért ezt mondja az Úr, Izrael Istene a pásztoroknak, akik népemet vezetik: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtek vele. Nos, nekem majd gondom lesz rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint” – mondja az Úr. „Nyájam maradékát viszont magam gyűjtöm össze azokból az országokból, ahová előztem őket: visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket: nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük” – mondja az Úr. „Íme, jönnek napok – mondja az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra. Az ő napjaiban megszabadul Judea, és biztonságban él Izrael. Ez lesz a neve, amelyen szólítják: Az Úr a mi igazságunk.” Ez az Isten igéje.

– Deo gratias – felelték már latinul.

Az evangélium előtt mindenki áhítattal szegezte tekintetét a misézőre:

– Dominus vobiscum.

– Et cum spiritu tuo.

– Sequentia Sancti Evangelii secuundum Matthaeum.

– Gloria tibi, Domine!

Kelemen megint a magok nyelvén olvasta Lukács evangéliumából a textust:

– „Monda pedig az ő tanítványainak is: Vala egy gazdag ember, kinek vala egy sáfára; és az bevádoltaték nála, hogy javait eltékozolja. Hívá azért azt, és monda néki: Mit hallok felőled? Adj számot a te sáfárságodról; mert nem lehetsz tovább sáfár. Monda pedig magában a sáfár: Mit míveljek, mivelhogy az én uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem tudok; koldulni szégyenlek! Tudom, mit tegyek, hogy mikor a sáfárságtól megfosztatom, befogadjanak engem házaikba. És magához hivatván az ő urának minden egyes adósát, monda az elsőnek: Mennyivel tartozol az én uramnak? Az pedig monda: Száz bátus olajjal. És monda néki: Vedd a te írásodat, és leülvén, hamar írj ötvent. Azután monda másnak: Te pedig mennyivel tartozol? Az pedig monda: Száz kórus búzával. És monda annak: Vedd a te írásodat, és írj nyolcvanat. És dícséré az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett, mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében.

Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba.

A ki hű a kevesen, a sokon is hű az; és a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az.

Ha azért a hamis mammonon hívek nem voltatok, ki bízná reátok az igazi kincset? És ha a másén hívek nem voltatok, ki adja oda néktek, a mi a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak: mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.

Hallák pedig mindezeket a farizeusok is, kik pénzszeretők valának; és csúfolák őt. És monda nékik: Ti vagytok, a kik az emberek előtt magatokat megigazítjátok; de az Isten ismeri a ti szíveteket: mert a mi az emberek közt magasztos, az Isten előtt útálatos.”

Kelemen megcsókolta a kopott Bibliát, és a gyülekezet felé fordulva, mosolyogva kezdett a tanításhoz:

– Krisztusban szerelmetes testvéreim! Látjátok, Krisztus urunk Megmutatja nekünk az igaz utat mindenben. A sáfár lelkiismerete, és a krisztusi tanítás szerint cselekedett. Fontosabb volt számára az isteni igazság, mint a földi törvény. Tudta, hogy a gazdag ember nem nézi jó szemmel, hogy ő a szegényeknek kedvez, és ezzel az ő életét előbb-utóbb megkeseríti, de nem a maga érdekét nézte, hanem a sok megnyomorítottét. Nekünk egyelőre nincs „gazdag emberünk”, de előbb-utóbb ide is eljőnek – Kelemen ekkor egy pillantást vetett a vendégekre, akik egymásra nézve ingatták fejöket.

– Gondoljatok majd akkor is Jézus tanítására, mely a szeretet parancsát, az emberi törvények elé helyezi! Mindenkor ekképp cselekedjetek életetek során! – fejezte be rövid beszédét Kelemen.

A mise ezután annak rendje és módja szerint folyt tovább, mindenki magához vette Krisztus testét, kivéve a követeket, akik a beszéd után nagy zajjal kimentek a templomból. Kelemen a mise végén megáldott mindenkit, majd a kapuban szeretettel váltott szót azokkal, akik kérdeztek valamit.

A követek visszamentek a házba, ahol az éjszakát töltötték, és kapkodva szedelőzködni kezdtek.

A falu egyre gyarapodott az idők során. Földjeiken minden megtermett, amire szükségük volt. Az erdőkben vadat, a folyóban halat kaptak, ráadásul a majorság is egyre szaporodott, így tojás, baromfihús is került az asztalra. Gyümölcsfák fordultak termőre a kertekben, és a hagyma, zöldség is ott zöldellt az újonnan épített házak körül.

A tavasszal jövevény is érkezett hozzájuk, egy újszülött fiúcska képében. Kelemen annak rendje és módja szerint elébb összeeskette a párt – ami a bogumilok között eleddig ismeretlen rítus volt – és a kicsi a Stefán nevet kapta a keresztségben, a szent király emlékére.

Egyszóval eltűnt a faluból a félelem, éhség, nyomor, helyébe a bizakodás és jólét költözött. Kelement megkérdőjelezhetetlen tisztelet övezte, a bogumilok egy emberként követték a papjuk kéréseit. Bármi gondjuk, konfliktusuk akadt, Kelemen szelíd szóval simította el az ügyeket. Döntéseit az emberek vita nélkül fogadtak el.

A „vendégek” vizitje után, úgy fertály esztendő múltán, újabb lovascsapat érkezett a faluba. Az emberek ugyanúgy összecsődültek az út mellé, mint az előző esetben, hisz igen csak ritkaság számba ment a lovasember errefelé. Kelemen hasonlóképp fogadta az utasokat, köszöntvén a csapatból előreporoszkáló – látszólag – vezetőt:

– Laudetur Jesus Christus! – hajolt meg előtte.

– In aeternum… – vetette az oda, és folytatta is azonmód, de már élesebb hangon:

– Hallottuk, hogy itt templomot emeltetek! – recsegte fenyegetően.

– Isten segítségével és az emberek szorgalmával – felelte Kelemen.

– És kinek az engedélyévelő – kérdé fenyegetően amaz.

– A fönnvaló szándéka szerint – húzta résnyire a szemét a barát.

– Elsőként a püspök úrnál kellett volna instanciáznotok, de te ezt jól tudod csuhás! – mutatott ujjával fenyegetően Kelemenre a lovas.

– Ki vagy te, uram, hogy kérdőre vonod Isten alázatos szolgáját? – húzta ki magát a szálfatermetű barát.

– Én Csák Kálmán báró vagyok, és a váradi püspök úr megbízásából járom ezt a pogány vidéket. Lássuk, hogy kik azok, akiket – ha kell vassal – tereljünk az egyetlen és szent katolikus egyház engedelmes nyájába!

– Dicső dologban jártok, uram, itt épp jó helyen, ezért bizalommal szállhatsz le a lovadról, mivel mi ugyanazt az urat dícsérjük mind. Az egyetlen Istent, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek háromban mindőnké.

– Nem úgy van az, csuhás! Kinek fizettek ti adót? Hová adjátok a tizedet, kilencedet?

– Annak, aki megvédett minket a tatároktól, és annak, aki templomot emelt nekünk.

– Kinek tehát?

– Senkinek, és magunknak.

Ezt megkeserülöd dölyfös csuhás, meg a büdös eretnek parasztjaid! Lóról! – adta ki a parancsot a báró.

 

*

 

Kelemen barátot, az Úr 1249. évében, a váradi püspök visszarendelte a faluból. Rövid kihallgatás után, kiutasította a püspökség területéről. Kelemen fél évig barangolt még Magyarországon, azután gyalog visszament Rómába. Ott még hat évig élt teljes visszavonultságban, némasági fogadalmat téve, egy Róma melletti kis kolostorban. Megtörten, magányosan halt meg, kicsiny fakereszt alatt pihent teste, míg csak el nem szántották a temetőt, úgy száz év múltán.

A bogumilok templomát – mivel nem fizettek adót – a püspök parancsára egy kanonok megátkozta, utána a báró jobbágyai lerombolták.

A bogumilok következő nemzedéke, a templom helyén bálványt állított…

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:38 :: Adminguru
Szerző Verő László 84 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére. *** Született 1954. április 12. Budapest Elhunyt 2007. május 24. (53 évesen) Budapest