Az a nap szinte semmiben sem különbözött a többitől: korai kelés, forgalmi dugók, munkahelyi sérelmek, számlák… hazafelé megint elbotlottam a házunk előtti sárkaparóban, alaposan megütve a lábfejem. Megint… (férfiasan tűrtem) aztán vacsorára néhány falat, majd késő estig szabadfoglalkozás. Írtam valami könnyű novellát az álmaimról – ami majd ugyanúgy senkit sem érdekel, mint a többi száz a fiókban -, de a lelkem könnyebb lett néhány formába öntött mondattal, persze gondosan ügyelve arra, hogy ne legyen túl személyes, hátha egyszer mégis beleolvas valaki. Ugye értik… Estefelé azért még olvastam kicsit, amíg az álom ki nem verte a könyvet a kezemből, aztán
aztán hirtelen reggel lett.
Nem is értem, hogy történhetett, ilyen még soha nem fordult velem elő – emlékszem, ez akkor rettenetesen összezavart. Magányos, kiszámított életem nem tűrt semmiféle rendbontást, főleg nem egy ilyet, hogy egyszerre csak beköszönt a napsütéses reggel, átverve mindenfajta érzékemet, váratlanul.
Gyanakodva kimásztam az ágyból.
Valami nagyon-nagyon furcsa volt, valami, ami elsőre fel sem tűnt, aztán
aztán rájöttem.
Csend volt körülöttem, döbbent, rémisztő, tehetetlen csend, mintha a nagyváros zaját egy láthatatlan kéz elnémította volna egy még láthatalanabb távirányítóval… (Már, ha szabad ilyen abszurd képet alkalmaznom.)
Megálltam az ablaknál, de bár inkább ne tettem volna, mert amit láttam, sokkal jobban megrémített, mint bármelyik mindenre elszánt, néma csendben beköszönő reggel: az utca… az emberek… az idő… mind-mind dermedt némasággal, mozdulatlanul álltak, mint egy festmény.
– Szép kis látvány, mi? – kérdezte hirtelen egy vidám, karcos hang mögöttem, amitől annyira megijedtem, hogy kishíján megállt a szívem… na és a hang tulajdonosa! Ha látták volna! Én kérem tapasztaltam már vadságot életemben, (Texas államban egyszer még puskával is lőttem, ilyen kis fémdobozokra…) de ez az alak túltett mindenen. Olyan volt, mint egy kalóz: torzonborz, vad tekintetű férfi, szakadt ruhában és pontosan emlékszem, hogy a fél lába fából volt.. Valami átkozottul büdös dohányt rágott, amitől veszélyesen hegyes fogai sárgállottak, és közben a képembe vigyorgott…
Körülnéztem.
– Bocsánat… – kérdeztem félénken – Nekem beszélő
– Naná, hogy neked, – felelte – ha már idehívtál…
Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a dohány csípős szagát, amint összekeveredett a rossz fogak bűzével.
– Kérem, én nem hívtam senkit. Ön téved. – közöltem vele olyan határozottan, ahogy csak bírtam, miközben igyekeztem megtartani tekintélyem, a kék-fehér csíkos pizsamámban, de sajnos a hangom remegése miatt inkább csak cincogtam.
Felnevetett.
– Mind ezt mondják miután… – itt ha lehet, még közelebb hajolt hozzám – …miután Megállítják a Pillanatot!
MEGÁLLÍTJÁK A PILLANATOT.
Ezt mondta, szóról-szóra.
Mielőtt azonban bármit felelhettem volna, megragadta a kezem és kihúzott az utcára.
Döbbenetes látvány fogadott.
Mintha varázsütésre megfagyott volna az utca: száguldó autók, sétáló emberek… mind-mind előttünk álltak mozdulatlanul; mellettem például egy kisfiú színes buborékokat fújt éppen – arcán még ott volt a rácsodálkozás öröme – és én nem tudtam megállni, hogy meg ne érintsem az egyiket…
– Állj! – kiáltott fel erre a kísérőm.
– Soha – érted, soha – ne durrantsd szét a buborékokat Lehet, hogy éppen egy világot semmisítesz meg! – harsogta.
– Világot? – méltatlankodtam, miközben kihúztam a karom a szorításából – Hiszen ezek csak szappanbuborékok.
– Mint az életed… – nézett mélyen a szemembe és a szembogarában láttam önmagam amikor megszülettem…aztán kisgyerekként… aztán az iskolában… aztán felnőttként és végül… elfordítottam a fejem. Hirtelen megértettem a lényeget. Talán nevetségesen hangzik, de értettem a szappanbuborék TUDATÁT.
Szeme villanása mintha kissé megenyhült volna, talán azt is mondhatnám, hogy egészen barátságos lett: az eső utáni kert páráját juttatta eszembe, ahogy szinte elsiratott.
– Ki vagy te? – kérdeztem tőle, de ő csak mosolygott.
– Gyere! Mutatok valamit! – mondta, és egy parkba, ott pedig egy padhoz vezetett. Ismertem ezt az utat: erre jártam – néha gyalog – dolgozni. Miközben ment, falábának koppanását visszaverték a házfalak… furcsa hang volt, sosem hallottam még ilyet. A padon egy hozzá hasonló ápolatlan alak feküdt: hanyagul szétvetett lábai közül csípős vizeletszag párolgott felém; odébb álltam. Úgy látszik, a szag is megdermedt a fickó körül. Feje alatt gyűrött újságpapír szolgált párnaként
– Undorító – nyűglődtem kelletlenül és nem értettem, mit kellene rajta látnom. Az ilyeneknek rendszerint hajítok néhány centet és tovább megyek, hiszen sietni kell, az élet nem vár… jobb dolgom is van, mint megállni és mindenkit sajnálni.
– Alkoholista. Nem látja? – kérdeztem abban a biztos hitben, hogy ezt meghallva végre nem kell mellette ácsorognom.
Ő azonban úgy állt ott, mintha valami hozzátartozója lenne.
– Alkoholista? – nézett rám kérdően – Gyűjtőfogalom. Ti imádjátok a gyűjtőfogalmakat: alkoholista, drogos, ringyó, gazdag, szegény… és mi még? – aztán ingerülten folytatta:
– Láss! Ne csak nézz! – kiáltotta és kihúzott az alak zsebéből egy régi fényképet. A képen egy család – apa, anya és ici-pici kisfiú mosolygott rám – és ha jobban megnéztem, a férfi vonásai fellelhetők voltak a hajléktalan arcában…
– A szeretetbe is bele lehet halni – közölte rejtélyesen – Furcsa, de amiatt buktok el a leggyakrabban.
– Soha nem szerettek és nem is gyűlöltök annyira, mint hiszitek – a hangja szinte gyengéd volt.
– Mi történt velük? – faggattam.
Gúnyosan rám nézett:
– Miért érdekel az téged? – legyintett – Hiszen csak egy alkoholista – szólt, és továbbmentünk, aztán
aztán az utca hirtelen zsugorodni kezdett.
Azt hiszem repültünk, ami tudom, hogy meglehetősen furcsa reggeli fordulat, de mint említettem, az egész eset nagyon furcsa volt…
Nemsokára megérkeztünk. Hatalmas aranykapu előtt álltunk, valami puha, vattaszerő szőnyegen. (Talán egy felhőn…?)
– Ez az angyalok városa – mondta, és végignézett magán, aztán rajtam.
– Kissé furcsán festünk, de már úgyis mindegy… – állapította meg, majd beléptünk.
Nem mondom, hogy nem izgultam, hiszen angyallal addig még nem találkoztam, és azon a napon úgy látszik, minden lehetséges volt.
Meglepetésemre siralmas látvány fogadott.
Korhadt kőszobrok tövében térdig érő gazt fújt a szél, felkavarva az évszázados port, aminél szomorúbb és kietlenebb képet képzelni sem lehetne…
Egyszer láttam egy haldokló öreget: az utcán lett rosszul és senki sem állt meg segíteni neki… én is csak távolról figyeltem, ahogy kiérkeztek a mentők, és nem sokkal később letakarták… az öreg arcát figyeltem, ahogy kiszáll vonásaiból az élet; ennél szörnyűbb – egyszersmind magasztosabb – látványban addig nem volt részem, ahogy néhány pillanat alatt átlényegült a dolgok értelme… az életé és a halálé. Ugyanaz kellett mindkettőhöz: az az ismeretlen öreg a járdán.
A haldokló embernél csak egy szörnyűbb van talán, a haldokló angyal… nem bírtam nézni, amint fájdalmas görcsbe rándulva vonaglanak – lehetettek vagy százezren – és senki nem segít nekik. Amikor az egyikük észrevette, hogy figyelem, kitárta óriás szárnyát és fájdalmasan nehéz mozdulattal betakarózott vele. Azt hiszem, szégyellte a kínjait.
– Ezt tette a hitetlenségetek – szólt a kísérőm szomorúan, és végigsimított az egyik kőoszlopon, ami furcsamód épp egy diadalmasan szálló angyalt ábrázolt.
– Önző módon megöltök minden szépséget, amit ajándékba kaptatok… az angyalok pedig belehalnak a veszteségbe…
– Segítenünk kell! – kiáltottam kétségbeesetten, olyan erőt érezve magamban, mint még soha talán.
– Segíteni? – nevetett fel megint gúnyosan.
– Éppen te akarsz segíteni? Hiszen nem látsz mást, mint önmagad, de még azt is rosszul… egy őszinte mondatot nem mersz leírni. Azt hiszed, nem tudok a titkos szenvedélyedről? Még, hogy segíteni… – megvetően végignézett rajtam, hogy szinte leégett rólam a kék-fehér csíkos pizsamám, bár így is éppen elég kicsinek és hasznavehetetlennek éreztem magam.
– Ki vagy te, hogy az angyaloknak akarsz segíteni? Te, aki nap, mint nap elsétálsz szerencsétlen embertársaid mellett, éppen te akarsz tenni bármit is? Nem érted, hogy egyek vagytok? Nem érted, hogy minden alkalommal elpusztítasz egy angyalt, ha sorsára hagysz egy élőlényt? Nem érted, hogy minden él körülötted? Hogyha mindez nem fontos, magadat hagyod cserben? – a mondat végét szinte kiáltotta és én nem tehettem mást, csak bámultam rá és hagytam, hogy elöntse agyamat az a rengeteg emlék, amikor segíthettem volna és nem tettem meg… a kín, amit a mulasztás okozta fájdalom gerjesztett szinte szétfeszítette a lelkem… körülöttem pedig haldokló angyalok… aztán
aztán a saját kiáltásomra felébredtem.
Az első, ami megütötte a fülem, a nagyváros mindennapi, megszokott hangja volt.
Kinéztem az ablakon. Sütött a nap, mint mindig, mégis… ez az ébredés más volt, mint a többi. Aznap otthon hagytam az autóm és korábban indultam el a munkahelyemre. Séta közben rácsodálkoztam a zsúfolt utcák életteli lüktetésére és gondosan kikerültem egy buborékfújó kisfiút. A színes gömbök nevetve köszöntek rám…
Hirtelen eszembe villant valami.
Párc perc séta és meg is érkeztem a parkhoz, ahol álmomban jártam, de a padon – pedig mennyire vártam – senki nem ült… egy másodpercre jeges félelem bénított le, hogy talán elkéstem, de aztán megtaláltam, akit kerestem. Szomorúan botorkált a reggeli napsütésben és valamiért biztos voltam benne, hogy lesz majd még mit mesélnie a fényképről, ami a zsebében lapul… miközben megszólítottam, egy óriási hófehér toll hullott elém az égből. Ne nevessenek ki, de titokban beletettem a táskámba.
Hosszú napom volt, ráadásul a kapuban megint megbotlottam.
Szörnyen fájt a lábfejem, és ahogy bicegtem a bejárat felé, megláttam magam az üvegben: azt hiszem, egyetlen pillanatra káprázott a szemem, hiszen ott egy elhanyagolt, torzonborz figurát láttam szakadt ruhában, fájós lába helyén jókora fadarabbal… bagót rágott, és amikor észrevette, hogy nézem, rámkacsintott.
Hirtelen megértettem: minden tudás a birtokunkban van, amire szükségünk lehet egy élet során, csak szakítanunk kell egy kis időt önmagunkra. ÁLLÍTSUK MEG A PILLANATOT néha és nézzünk körül a világban, mert a világnak igenis szüksége van ránk… – gondoltam, aztán
aztán felmentem a lakásomba, bekaptam pár falatot vacsorára és életemben először – őszintén – nekiültem írni.
