ámulva
vörös pecsét a telihold ma
a fáradt fák eozinfénye oldja:
nem lesz többé ugyanolyan már
mint lágy zománc alácsorog
lefele hozzánk
le a mélybe
ámulva vetkőznek fönt a fák
kettőnk között a pillanat
letört kis ágak halk zizzenése
——————
Miért így: eozin, miért nem máz, és mitől oldja az eozinos fény a teliholdat? A zománc bizonyos körülmények között képlékeny, de a lágy szóhoz mégse társítanám, tekintve, hogy ezen állapota igen magas hőfokon érhető csak el. Ami alácsorog, az evidens, hogy nem fölfelé, nem szét, hanem lefelé, így aztán erre már szükségtelen ráerősíteni. A fák az előbb, amikor elindítottad ezt a képet, még fáradtak voltak, most ugyanennél a képnél ámulva vetkőznek. Most akkor melyiket kell elképzelnem?
Az utolsó két sor igazán líraira sikerült, az írás többi része csak asszisztálni próbál ehhez a líraisághoz, mérsékelt sikerrel.
Ezt most visszáruzom újragondolásra.
Üdv: NHI
fekete köpenyben
fekete ég alatt
járja örök útját
egy arctalan alak
járja keskeny útját
erdők mezők között
fekete ég alatt
keresi a rögöt
amely neki egyszer
nyugovópont lenne
amelyre mondhatná
isten segedelme
hazát adott nekem
itt lesz majd szállásom
erdőn mezőm járva
itt lesz maradásom
mert erőm már fogyva
mert véres a talpam
örökös vándorlás
lett csak a hatalmam
örökös vándorlás
fekete köpenyben
csak az ég madara
vigasztal meg engem
csak az ég madara
repül a vállamra
fekete sebemet
már csak az takarja
istenem szállásom
hol lesz majd énnekem
hova hajtom majd le
lázban égő fejem
hol talál majd engem
az égő pirkadat
mert az idő forog
ideér napra nap
napra újabb nap jön
estre újabb est száll
véres homlokomra
gyógyírt már nem talál
sem a szelek tüze
sem az esők vize
sem hegyi patakok
csiszolt gyémántköve
sem a tűz sem a víz
nem gyógyít meg engem
fekete ruhámat
nem lehet letennem
nincsen maradásom
nincsen nyugodalmam
nem ér el lelkemig
az az ősi dallam
amely egykor régen
felzokogott bennem
amelynek hatalma
lett a veszedelmem
amely elszédített
vérembe fonódva
vérem ütemének
lett az indulója
érte hagytam oda
házamnak ajtaját
hogy benne lelek majd
szózatos szép hazát
elhagytam elhagytam
viruló kertemet
s fekete ég alatt
raktam pásztortüzet
nyájam is elszéledt
s elveszett furulyám
a gizgazos árok
lett az én nyoszolyám
ott találtak engem
az ég madarai
a vállamra gyűltek
énekem hallani
énekem hallgatják
immár ezer éve
azóta vagyok a
világ szenvedése
elmosta az idő
azóta arcomat
erdőn mezőn járok
fekete ég alatt
fekete köpenyem
forgószélbe szédül
amerre én járok
viharossá kékül
még a fák lombja is
még a nap is tőlem
a hold is az égen
menekül előlem
az az ősi dallam
már nem tiszta ének
de dobogó erő
fergeteges méreg
sámándob-üvöltés
felszított őrület
menekülnék tőle
de körülvesz s követ
az az ősi ritmus
s nem hagy megnyugodni
nincs napom sem éjem
nem hagy elaludni
nem hagy elaludni
nem hagy felébredni
örök bolyongásban
társam akar lenni
s fekete köpenyben
fekete ég alatt
járja örök útját
egy hatalmas alak
járja súlyos útját
rétek mezők fölött
fekete ég alatt
keresi a rögöt
melybe kapaszkodna
melybe hazavágyna
amely lenne végre
megtalált hazája
amely ráborulna
amely elaltatná
s mind az égi madár
leszállana hozzá
leszállana hozzá
fekete sebére
s gyásszal emlékezne
tiszta énekére
A VIRÁG VOLTAM, MADÁR LETTEM c. kötetből (2003.) ©
(Paks, 2000.)
A folyó arca ma megint ráncos,
de elsimul néha, mintha az idő
visszaszállna, vissza egyenest,
valami könnyű párát von magára,
mikor hűs balzsamát megtalálva
tükrére hajol, ha feltárul az est.
Nehéz arcába nézni ma megint:
öreg s beteg is talán, meglehet.
Gyökerek mélyesztik vonásait,
egyik egy kicsit felsebez valami
régi heget, mintha csak vétlenül
érintené azt az ívet, azt a hajlatot.
Csendes ma minden mozdulata.
Akár a visszaszálló idő a múltat:
felállsz a fák alól és otthagyod.
Az ÖTÖDIK ÉVSZAK c. kötetanyagomból (2014.) ©
Ráfesti táncos röptét
az égre.
Dallal hív, sürget
a messzeségbe.
Felrebben, függ, remeg
és magasba száll.
Éneke lágyan lendül,
leszálló csendje
titokra vált.
Valami apró titkot sejtet.
Valami valóságot.
Ígéretet hoz,
sohasem átkot.
Tavaszt ígér
és nyári hajnalt.
Fentről a földre
angyalt.
Halvány derengést,
égi kéket.
Tenyérnyi boldogságot,
madárnyi messzeséget.
Vándorlásodhoz
fényes nappalt,
megtérésedhez
csendes estét.
Szeretve szól,
hogy megszeressék.
Ígérete
a tiszta égbolt,
biztatása
a gyenge szellő
s a nyomában
felderengő
kedves ének.
Érted hajlik a földig
a pacsirtatánc.
A FŰSZÁLAKAT SODOR A SZÉL c. kötetből (Babits Kiadó, 1994.)
Hallom.
Fohászos hangjait
régóta ismerem.
Néha mást mondott,
néha néma volt,
néha nem szállt utánam,
s nem mindig jött velem.
Most újra hallom.
Felismerem,
Ez az a harangzúgás,
amelyben megmártóztak a házak
tisztafényű vasárnapokon,
a házak elött emberek álltak
és megáldották a reggelt,
míg egymásra vártak.
Ez az a harangzúgás,
melynek minden szólamára
újabb galambrajok riadtak
s kaptak szárnyra,
hogy lassú, lágy körökben
békét hintsenek szét a tájra.
Ez az a harangzúgás,
amely szelíd szőlődombokon
bújócskát játszott,
s a szél, hogy megtalálja,
apró futamokra váltott.
És ez a harangzúgás
verte fel azt a némaságot,
mely átkot szórt, tengernyi átkot,
mely bűneit titokban szülte,
félelmet és vért szült.
Nem túl régen
és nem túl messze.
És ez az a harangzúgás,
mely karácsonyi imáink
gyertyafényét az égig emelte.
Emlékszel?
Amikor lehajtott fejjel
áhitoztunk a jelre…
Ez az a harangzúgás.
Fohászos hangjait
régóta ismerem.
Néha mást mondott,
néha néma volt,
néha nem szállt utánam
s nem mindig jött velem.
Most újra hallom,
mert általad létezem.
Mosolyog, s lassan feloldja
embernyi bűneimet
az Istenem.
Ahol én járok,
ott sötétebbek a fények.
Kialszanak
és újra égnek,
szürkülnek, sápadnak,
messze érnek,
és néha földig hajlik
szikrájuktól a tánc.
Ahol én járok,
pacsirták járnak arra.
röptükhöz mérem léptemet.
S ha hívnak társuknak a gallyak,
szó nélkül,
tudod, velük megyek.
Én a hajnalok fényével játszom,
ha falevélen vízcsepp hempereg,
a fényt letépem,
nézem, megcsodálom
s ha mégis sötétebb tőle a reggel,
hát sír a hangom,
sír a hallgatásom.
Ahol én járok,
ott a fűzfasípok némák,
és elmúlott a lányok táncos kedve,
a harangok befele zúgnak
és az utcák bársonycsenje
mindig elriaszt.
ha te is elsiratsz,
hát nem lesz senki,
aki a csendet elrebbenti
s aki a bennem zúgó harangokat
lecsillapítaná.
Mégis:
ha áldást kérek,
a kérés nemcsak ennyi:
de szeretnék
egyszer messze menni,
ahol te jársz,
és ahol megismerhetem talán
az áldatlan mezők
keserű illatát.
( FŰSZÁLAKAT SODOR A SZÉL, 1994.)
Erőt gyűjtök,
hogy megigézzelek.
Azt hiszem, néha
csak a védtelen képzelet
játék-szülötte vagy.
Hívlak!
Ne tagadd magad!
Ne rejtőzz előlem
a csillagos nyárba,
ne rejtőzz fűbe
és fába és röppenő
madárba,
kaszapengéses
alkonyi homályba,
aratóénekbe,
sirató imába,
ne rejtőzz előlem
kék szirmú virágba!
Ne tagadd magad!
Kevés a fény,
hogy képet fessen
az elárvult képzelet,
kevés a szín,
hogy megfesse
kékizzású képedet.
Olyan kéket, mint a tenger,
olyan kéket, mint a tó,
olyan kéket, mint a patak,
a köveken átfutó,
páfrányszélű,
csobbanó,
olyan mélyet,
hogy mindent átfogó
tekinteted idézze fel.
De szürke a szín,
sápadt a fény
és dadog a szó.
Mondd hát,
hol rejtőzöl
a pipacsos nyárban?
Nyárfák levelén hintázik
az arcodról
felporlott fénynyaláb.
Hangodat
elajándékoztad a szélnek,
s a parányi villanások
hozzád tértek,
mozdulatodtól zöldebb a faág.
Hogy jutnék végre
titkaid nyomába?
Hűen követlek
mégis hiába.
Rejtőzöl, kereslek,
tudnom kell, ki vagy!
Mikor alkotott valósággá
az élet,
képzeletem tiszta éteréből
mikor tépted ki magad?
Nem tudom még,
milyenné váltál;
ember lettél
amikor megtaláltál,
vagy madárrá szelídültél,
amikor szívemnek
hangot küldtél,
bizonyságot, hogy létezel?!
Létezésed itt izzik
köröttem.
Nélküled szürkévé
olvad az élet.
Kereslek.
Rejtőzöl.
Hát megigézlek.
Fehér hattyú
álmot látott
álmában egy
más világot
más világnak
rejtekében
titok őrződik
az éjben.
Fehér hattyú
álma fényes
csillagkönnyű
békességes
hívogatja
édesgeti
többé nyugtát
nem lelheti.
Őt elérni
hogyha tudná
érte csendes
éltét hagyná
hószín tollát
elpergetné
csak szerelmét
meglelhetné.
Száll a hattyú
hét toronyhoz
hét toronynak
hét lábához
hét toronynak
hét kilincse
– fehér hattyú
merre szállsz?
Hét toronynak
hét őrzője
hét őrzőnek
hét halála
hét toronynak
ajtajára
hét élettel
ki vigyáz?
Meg se kérdik
el se küldik
de a titkot
zordan őrzik
büszke hattyú
fényes hattyú
hét halállal
cimborál.
Egyik kéri
karcsú szárnyát
másik kéri
fényes álmát
fényes álmát
nem adhatja
karcsú szárnyát
elsiratja.
Újra kérik
adná tollát
vagy lényének
tiszta voltát
adná lelkét
adná szárnyát
de még inkább
fényes álmát.
Fényes álmát
nem adhatja
egyik szárnyát
odahagyja
tiszta tollát
elhullajtja
szívét-lelkét
is eladja.
Hét toronynak
hét őrzője
hét ajtónak
hét kilincse
meg se nyílik
meg se mozdul
de a hattyú
várva vár.
Fehér hattyú
várva várja
hét toronynak
szép csodája
szép szerelme
hattyútársa
pirkadatra
jönne már.
S jő a reggel
hajnal lobban
árnyak lengnek
a toronyban
hét toronyban
hét árny játszik
s hét lakaton
hét a zár.
S új reggel jő
s új alkony jár
napra nap hull
estre est száll
s szép szerelme
hattyútársa
hét toronyba
van bezárva.
Hét toronyba
van bezárva
hét lakattal
van vigyázva
hét árny őrzi
körbelengve
szép tollával
ékeskedve.
És a hattyú
elbujdosna
szállni készül
a magosba
félszeg szárnnyal
eltörődve
elbujdosna
mindörökre.
Száll a hattyú
tolla lángol
elparázslik
e világból
hét toronyhoz
vágyik vissza
hét toronyhoz
visszaszáll.
S ének száll a
hét toronyba
s hangja csendül
s mondja sírja
minden búját
minden vágyát
s hogy a lakat
hullna már.
Hét lakatnak
pattanása
hét ajtónak
tárulása
hét harangnak
kondulása
s száll a dal
csak egyre száll.
És felizzik
fényes álma
éjszín annak
tolla szárnya
két gyöngy szeme
felparázslik
s izzik lángol
mindhalálig.
S ének lobban
gyász a hangja
hét toronynak
hét harangja
együtt kondul
együtt vész el
éjszín hattyú
énekével.
S csend feszül
a földre s égre
s a két hattyú
énekére
napra nap hull
estre est száll
s hét toronyban
hét halál jár.
