Acsádi Rozália Szerző
Vezetéknév
Acsádi
Keresztnév
Rozália
Ország
Hungary
11 hónap Nincs Komment

ámulva

 

vörös pecsét a telihold ma

a fáradt fák eozinfénye oldja:

nem lesz többé ugyanolyan már

 

mint lágy zománc alácsorog

lefele hozzánk

le a mélybe

ámulva vetkőznek fönt a fák

kettőnk között a pillanat

letört kis ágak halk zizzenése

——————

Miért így: eozin, miért nem máz,  és mitől oldja az eozinos fény a teliholdat? A zománc bizonyos körülmények között képlékeny, de a lágy szóhoz mégse társítanám, tekintve, hogy ezen állapota igen magas hőfokon érhető csak el. Ami alácsorog, az evidens, hogy nem fölfelé, nem szét, hanem lefelé, így aztán erre már szükségtelen ráerősíteni. A fák az előbb, amikor elindítottad ezt a képet, még fáradtak voltak, most ugyanennél a képnél ámulva vetkőznek. Most akkor melyiket kell elképzelnem? 

Az utolsó két sor igazán líraira sikerült, az írás többi része csak asszisztálni próbál ehhez a líraisághoz, mérsékelt sikerrel. 

Ezt most visszáruzom újragondolásra.

Üdv: NHI

 

7 év 6 komment

 

 

 

fekete köpenyben

fekete ég alatt

járja örök útját

egy arctalan alak

járja keskeny útját

erdők mezők között

fekete ég alatt

keresi a rögöt

amely neki egyszer

nyugovópont lenne

amelyre mondhatná

isten segedelme

hazát adott nekem

itt lesz majd szállásom

erdőn mezőm járva

itt lesz maradásom

mert erőm már fogyva

mert véres a talpam

örökös vándorlás

lett csak a hatalmam

örökös vándorlás

fekete köpenyben

csak az ég madara

vigasztal meg engem

csak az ég madara

repül a vállamra

fekete sebemet

már csak az takarja

istenem szállásom

hol lesz majd énnekem

hova hajtom majd le

lázban égő fejem

hol talál majd engem

az égő pirkadat

mert az idő forog

ideér napra nap

napra újabb nap jön

estre újabb est száll

véres homlokomra

gyógyírt már nem talál

sem a szelek tüze

sem az esők vize

sem hegyi patakok

csiszolt gyémántköve

sem a tűz sem a víz

nem gyógyít meg engem

fekete ruhámat

nem lehet letennem

nincsen maradásom

nincsen nyugodalmam

nem ér el lelkemig

az az ősi dallam

amely egykor régen

felzokogott bennem

amelynek hatalma

lett a veszedelmem

amely elszédített

vérembe fonódva

vérem ütemének

lett az indulója

érte hagytam oda

házamnak ajtaját

hogy benne lelek majd

szózatos szép hazát

elhagytam elhagytam

viruló kertemet

s fekete ég alatt

raktam pásztortüzet

nyájam is elszéledt

s elveszett furulyám

a gizgazos árok

lett az én nyoszolyám

ott találtak engem

az ég madarai

a vállamra gyűltek

énekem hallani

énekem hallgatják

immár ezer éve

azóta vagyok a

világ szenvedése

elmosta az idő

azóta arcomat

erdőn mezőn járok

fekete ég alatt

fekete köpenyem

forgószélbe szédül

amerre én járok

viharossá kékül

még a fák lombja is

még a nap is tőlem

a hold is az égen

menekül előlem

az az ősi dallam

már nem tiszta ének

de dobogó erő

fergeteges méreg

sámándob-üvöltés

felszított őrület

menekülnék tőle

de körülvesz s követ

az az ősi ritmus

s nem hagy megnyugodni

nincs napom sem éjem

nem hagy elaludni

nem hagy elaludni

nem hagy felébredni

örök bolyongásban

társam akar lenni

s fekete köpenyben

fekete ég alatt

járja örök útját

egy hatalmas alak

járja súlyos útját

rétek mezők fölött

fekete ég alatt

keresi a rögöt

melybe kapaszkodna

melybe hazavágyna

amely lenne végre

megtalált hazája

amely ráborulna

amely elaltatná

s mind az égi madár

leszállana hozzá

leszállana hozzá

fekete sebére

s gyásszal emlékezne

tiszta énekére

 

A VIRÁG VOLTAM, MADÁR LETTEM c. kötetből (2003.) ©

(Paks, 2000.)

7 év 5 komment

 

 

 

A folyó arca ma megint ráncos,
de elsimul néha, mintha az idő
visszaszállna, vissza egyenest,
valami könnyű párát von magára,
mikor hűs balzsamát megtalálva
tükrére hajol, ha feltárul az est.
Nehéz arcába nézni ma megint:
öreg s beteg is talán, meglehet.
Gyökerek mélyesztik vonásait,
egyik egy kicsit felsebez valami
régi heget, mintha csak vétlenül
érintené azt az ívet, azt a hajlatot.
Csendes ma minden mozdulata.
Akár a visszaszálló idő a múltat:
felállsz a fák alól és otthagyod.

Az ÖTÖDIK ÉVSZAK c. kötetanyagomból (2014.) ©

7 év 12 komment

 

 

Ráfesti táncos röptét

az égre.

Dallal hív, sürget

a messzeségbe.

Felrebben, függ, remeg

és magasba száll.

Éneke lágyan lendül,

leszálló csendje

titokra vált.

Valami apró titkot sejtet.

Valami valóságot.

Ígéretet hoz,

sohasem átkot.

Tavaszt ígér

és nyári hajnalt.

Fentről a földre

angyalt.

Halvány derengést,

égi kéket.

Tenyérnyi boldogságot,

madárnyi messzeséget.

Vándorlásodhoz

fényes nappalt,

megtérésedhez

csendes estét.

Szeretve szól,

hogy megszeressék.

Ígérete

a tiszta égbolt,

biztatása

a gyenge szellő

s a nyomában

felderengő

kedves ének.

Érted hajlik a földig

a pacsirtatánc.

 

A FŰSZÁLAKAT SODOR  A SZÉL c. kötetből (Babits Kiadó, 1994.)

 

7 év 4 komment

 

 

Hallom.

Fohászos hangjait

régóta ismerem.

Néha mást mondott,

néha néma volt,

néha nem szállt utánam,

s nem mindig jött velem.

Most újra hallom.

Felismerem,

Ez az a harangzúgás,

amelyben megmártóztak a házak

tisztafényű vasárnapokon,

a házak elött emberek álltak

és megáldották a reggelt,

míg egymásra vártak.

Ez az a harangzúgás,

melynek minden szólamára

újabb galambrajok riadtak

s kaptak szárnyra,

hogy lassú, lágy körökben

békét hintsenek szét a tájra.

Ez az a harangzúgás,

amely szelíd szőlődombokon

bújócskát játszott,

s a szél, hogy megtalálja,

apró futamokra váltott.

És ez a harangzúgás

verte fel azt a némaságot,

mely átkot szórt, tengernyi átkot,

mely bűneit titokban szülte,

félelmet és vért szült.

Nem túl régen

és nem túl messze.

És ez az a harangzúgás,

mely karácsonyi imáink

gyertyafényét az égig emelte.

Emlékszel?

Amikor lehajtott fejjel

áhitoztunk a jelre…

Ez az a harangzúgás.

Fohászos hangjait

régóta ismerem.

Néha mást mondott,

néha néma volt,

néha nem szállt utánam

s nem mindig jött velem.

Most újra hallom,

mert általad létezem.

Mosolyog, s lassan feloldja

embernyi bűneimet

az Istenem.

7 év 11 komment

 

 

Ahol én járok,

ott sötétebbek a fények.

Kialszanak

és újra égnek,

szürkülnek, sápadnak,

messze érnek,

és néha földig hajlik

szikrájuktól a tánc.

Ahol én járok,

pacsirták járnak arra.

röptükhöz mérem léptemet.

S ha hívnak társuknak a gallyak,

szó nélkül,

tudod, velük megyek.

Én a hajnalok fényével játszom,

ha falevélen vízcsepp hempereg,

a fényt letépem,

nézem, megcsodálom

s ha mégis sötétebb tőle a reggel,

hát sír a hangom,

sír a hallgatásom.

Ahol én járok,

ott a fűzfasípok némák,

és elmúlott a lányok táncos kedve,

a harangok befele zúgnak

és az utcák bársonycsenje

mindig elriaszt.

ha te is elsiratsz,

hát nem lesz senki,

aki a csendet elrebbenti

s aki a bennem zúgó harangokat

lecsillapítaná.

 

 

 

 

Mégis:

ha áldást kérek,

a kérés nemcsak ennyi:

de szeretnék

egyszer messze menni,

ahol te jársz,

és ahol megismerhetem talán

az áldatlan mezők

keserű illatát.

( FŰSZÁLAKAT SODOR A SZÉL, 1994.)

7 év 16 komment

Erőt gyűjtök,
hogy megigézzelek.
Azt hiszem, néha
csak a védtelen képzelet
játék-szülötte vagy.

Hívlak!

Ne tagadd magad!
Ne rejtőzz előlem
a csillagos nyárba,
ne rejtőzz fűbe
és fába és röppenő
madárba,
kaszapengéses
alkonyi homályba,
aratóénekbe,
sirató imába,
ne rejtőzz előlem
kék szirmú virágba!

Ne tagadd magad!

Kevés a fény,
hogy képet fessen
az elárvult képzelet,
kevés a szín,
hogy megfesse
kékizzású képedet.
Olyan kéket, mint a tenger,
olyan kéket, mint a tó,
olyan kéket, mint a patak,
a köveken átfutó,
páfrányszélű,
csobbanó,
olyan mélyet,
hogy mindent átfogó
tekinteted idézze fel.
De szürke a szín,
sápadt a fény
és dadog a szó.

Mondd hát,
hol rejtőzöl
a pipacsos nyárban?
Nyárfák levelén hintázik
az arcodról
felporlott fénynyaláb.
Hangodat
elajándékoztad a szélnek,
s a parányi villanások
hozzád tértek,
mozdulatodtól zöldebb a faág.

Hogy jutnék végre
titkaid nyomába?
Hűen követlek
mégis hiába.
Rejtőzöl, kereslek,
tudnom kell, ki vagy!
Mikor alkotott valósággá
az élet,
képzeletem tiszta éteréből
mikor tépted ki magad?

Nem tudom még,
milyenné váltál;
ember lettél
amikor megtaláltál,
vagy madárrá szelídültél,
amikor szívemnek
hangot küldtél,
bizonyságot, hogy létezel?!

Létezésed itt izzik
köröttem.
Nélküled szürkévé
olvad az élet.
Kereslek.
Rejtőzöl.
Hát megigézlek.

 

 

 

7 év 9 komment

           Fehér hattyú

álmot látott

álmában egy

más világot

más világnak

rejtekében

titok őrződik

az éjben.

 

           Fehér hattyú

álma fényes

csillagkönnyű

békességes

hívogatja

édesgeti

többé nyugtát

nem lelheti.

 

           Őt elérni

hogyha tudná

érte csendes

éltét hagyná

hószín tollát

elpergetné

csak szerelmét

meglelhetné.

 

           Száll a hattyú

hét toronyhoz

hét toronynak

hét lábához

hét toronynak

hét kilincse

– fehér hattyú

merre szállsz?

 

           Hét toronynak

hét őrzője

hét őrzőnek

hét halála

hét toronynak

ajtajára

hét élettel

ki vigyáz?

 

           Meg se kérdik

el se küldik

de a titkot

zordan őrzik

büszke hattyú

fényes hattyú

hét halállal

cimborál.

 

           Egyik kéri

karcsú szárnyát

másik kéri

fényes álmát

fényes álmát

nem adhatja

karcsú szárnyát

elsiratja.

 

           Újra kérik

adná tollát

vagy lényének

tiszta voltát

adná lelkét

adná szárnyát

de még inkább

fényes álmát.

 

           Fényes álmát

nem adhatja

egyik szárnyát

odahagyja

tiszta tollát

elhullajtja

szívét-lelkét

is eladja.

 

           Hét toronynak

hét őrzője

hét ajtónak

hét kilincse

meg se nyílik

meg se mozdul

de a hattyú

várva vár.

 

           Fehér hattyú

várva várja

hét toronynak

szép csodája

szép szerelme

hattyútársa

pirkadatra

jönne már.

 

           S jő a reggel

hajnal lobban

árnyak lengnek

a toronyban

hét toronyban

hét árny játszik

s hét lakaton

hét a zár.

 

           S új reggel jő

s új alkony jár

napra nap hull

estre est száll

s szép szerelme

hattyútársa

hét toronyba

van bezárva.

 

           Hét toronyba

van bezárva

hét lakattal

van vigyázva

hét árny őrzi

körbelengve

szép tollával

ékeskedve.

 

          És a hattyú

elbujdosna

szállni készül

a magosba

félszeg szárnnyal

eltörődve

elbujdosna

mindörökre.

 

           Száll a hattyú

tolla lángol

elparázslik

e világból

hét toronyhoz

vágyik vissza

hét toronyhoz

visszaszáll.

 

           S ének száll a

hét toronyba

s hangja csendül

s mondja sírja

minden búját

minden vágyát

s hogy a lakat

hullna már.

 

           Hét lakatnak

pattanása

hét ajtónak

tárulása

hét harangnak

kondulása

s száll a dal

csak egyre száll.

 

           És felizzik

fényes álma

éjszín annak

tolla szárnya

két gyöngy szeme

felparázslik

s izzik lángol

mindhalálig.

 

           S ének lobban

gyász a hangja

hét toronynak

hét harangja

együtt kondul

együtt vész el

éjszín hattyú

énekével.

 

           S csend feszül

a földre s égre

s a két hattyú

énekére

napra nap hull

estre est száll

s hét toronyban

hét halál jár.

 

 

Acsádi Rozália Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.