Az örült álmai
Egy szomorú vasárnap délután,
mint fáradt napsugár a fák között,
bágyadtan állt a lovag a vár fokán,
méltóságteljesen, mindenek fölött.
Fáradt szemével pásztázta a pusztát,
közben fehér botjára támaszkodott,
nézte az ökröket, kik az igát húzták
s közben csendesen gondolkodott.
Már nem gyakorol, kardja is rozsdás,
páncélján a régi csaták súlyos sebei,
haja rendezetlen, az arca borostás,
görcsösen markolnak ráncos kezei.
Markolja a semmit, a levegőbe mutat,
magányos szoborként merengve áll.
Tétovázó tekintete a távolban kutat,
s könnyes arccal csendesen sírdogál.
Lassan sántikálva, a korlátot fogva,
tántorogva, búsan elbiceg,
saját börtönében önmaga foglya
s nővérke adja rá a priznicet.
Súlyos beteg ő, a zártosztály foglya,
naponta eszik hétféle pirulát,
a nővértől a sztetoszkópot lopja,
s mindenki ismeri az összes bogarát.
Néha még álmodik, álmában a lovag,
ki győzelmet győzelemre halmozott,
de nemsokára eljön a mennyei fogat,
pedig a kocsmában is sokkal tartozott.
Csendesen nyög, az utolsókat rúgja,
fátyolos szemekkel a távolba mered,
az ápoltak fogadnak: vajh meddig húzza?
s egy utolsó sóhajtás, keze megremeg.
Nagy koporsóba, dobozba tesszük,
fedelét vidáman rája szögelem,
sírjára a virágot is feláron vesszük
s poharam kacagva, reája emelem.
Aztán reggel lett s rémülten látom
a zártosztály rácsos kapuját,
a nővérek hadát ágyamhoz várom,
és gyorsan bekapok néhány pirulát.
Fejem elzsibbad, szemem is nyugszik,
álmom szépen, csendben visszatér,
páncélban újra a vár fokán állok,
s újra vár rám a csatatér.
Legutóbbi módosítás: 2008.04.01. @ 12:24 :: George Tumpeck
