Önféltés vértezett értelemmel,
emlékeim között nincs hasonló.
Nap, Hold, álom, sivatag, tenger –
lábam körül keringett a bolygó.
Más esték voltak, más volt a hajnal.
Beszélgettem csak magammal.
Emlékeztem, tudok többet is,
ha kérem, elhúzzák a függönyt.
Átmeneti idő, másoké minden nap.
Elviselni, hogy másoktól függjön
az ember. Ami pedig átjár,
hullámszerűen jön, s elönt a fájás.
Apám. Találgattam a távol múltat.
Disznótorost hozott Szolnokra.
Hatvanhét éve. Ebben a kórházban
kötött ki, miután a vonat elgázolta.
Otthon első dolga falábat fabrikálni,
az udvaron együtt tanultunk járni.
Véletlen, vagy ismételt a sors?
Mindegy is. Jöjjön, ha kell a műtét!
Kényelmetlenség, tétlen gyötrelem,
infúzióra kattog a verőér.
Az ablakhoz vánszorogva, félve,
úgy kinéznék az utcára, a télre!
A párom naponta jött látogatni,
jelenléte felülírt minden reményt!
Távoli fa sárga lombját figyeltem,
ahogy lebontja levelenként a szél.
A kórházat hideg részvét lengte át,
a baj válaszútján ez nem volt vitás.
Legutóbbi módosítás: 2018.03.14. @ 15:37 :: dudás sándor
