(Tükörszonett)
A Naplemente
Kiteríti levetett ingjét a Ma,
S vasalja az újat a horizonton.
Gyűrt élen rekedt meg az álmos tegnap,
S már szendereg a fény, a narancs gombon.
Csatját kioldva leng fekete haja,
Csillaghullásban szétbomló est-kontyon.
Éjiköntöst ölt fel, s mint büszke anya,
Ringatja gyermekét az égbolton.
Dúdol a rétnek, mesét mond a fáknak,
Sorszámot oszt ki a felhőnyájnak,
S csend-ágyban fekszenek a halk szavak.
Fényt lopva szentjánosbogarak szállnak
A kéjesen lenyugvó Nap hasának.
Hunyorog a távol, ásít az alkonyat.
…
Újszülött szemeit dörzsöli a Ma,
Nyílik, éled, akár egy tavaszi fa,
Mellette a tegnap. Hagyja hagy aludjon.
Dércsípte arca vöröslő alma.
Láthatár fodrába rejtett pizsama
A levetett est. Múlt a felgyűrt ujjon.
Hajnali fényhasadás, áttetsző szálak,
Dunna alá bújt félénk virradat.
Lassan, fürkészve nyitja a pillákat,
Ég-keblében dobbanó arany köralak.
Csendet feltépve, rebben a lepkeszárnya,
Messzire visszhangzik a pitymallat,
Törékeny hangok nyújtóznak a Mába’,
S üdvözlő kezével gyöngén simogat:
A Napfelkelte
