2014. november 22.
Hát elmentél…
És nem hívtál fel, hogy szólj.
Kivel fogok sírni és nevetni az emlékeken, s mit érnek az emlékek, ha csak önmagamban morzsolhatom? Nem igazít ki senki, hogy nem úgy volt, mert te nem is szerettél ott lenni akkor régen a Tiszánál, és sírtál a sátorban, hogy haza akarsz menni, mert a te anyukád nem volt ott, csak az enyém.
Kiürült az udvar, a lakás…
A régi, nagy asztalnál már csak hárman ülnénk… Kihűlt a húsleves, az egy szem benne főtt krumpliért senki nem küzd, a pörkölt kocsonyásra dermedten áll. A töltött káposztán vastag penész réteg, a rántott hús, a panírozott zöldségek összeszáradtak, zsugorodtak a tálon… És a rengeteg krémes, torta! Minden az enyészeté.
Egyre vastagabbak a régi falak és egyre nehezebben nyílnak a gyermekkor ajtói körülöttem, mindenki kis földkupacok alá bújik. De én nem akarok ilyet játszani! Ipi-apacs, gyertek elő, inkább leszek újra hunyó!
Mi a fenét mondjak akár gondolatban is neked? Egész nap mozizok, több mint ötven évnyi film…
Ha a helyemben lennél, leteremtenél a sárga földig, hogy nem vagyok normális, hogy gondoltam én ezt? Nem lehet csak úgy eltűnni a létből, nem lehet itt hagyni azokat, akiknek kell még tőlünk bármi is! És ne szórakozzak, inkább menjünk el valahova, vagy kártyázzunk. Szóljak Péternek, mert úgy nem csal senki, ahogy ő, s mi majd’ bepisilunk a nevetéstől, s tele a ház, az udvar a hangunkkal.
Bassza meg! – még ezt is mondanád – igyál inkább egy kortyot, mert úgy is szar az élet, de azért mi megtettünk mindent, amit tudtunk. Egyébként meg az én bajom semmi a te fájdalmadhoz képest…
De neked most már nem fáj, én meg…
Lassan azt mondok, amit akarok, nincs aki megcáfoljon.
És ki nem tesz az én csendes nyüszítésemre…
Mindenkinek a saját sebe a legfájdalmasabb.
„- A csillagok… Az Úr jól kitalálta őket.
– Szóval, mindez szerinted egy értelmes lény műve?
– Szerinted nem?
– Mármint, hogy hiszem-e, hogy ha felnézek az égre és megígérek ezt, meg azt, akkor az Öreg majd jól meggyógyít? Nem.
– És az emberek kilencvenöt százaléka téved?
– Ha egyet megtanultam, hát az az, hogy az emberek kilencvenöt százaléka téved.
– Ezt hívják hitnek.
– Őszintén irigylem, akinek van hite, de nekem mégsem megy a fejembe.
– Talán mert útban van a fejed.
– Mind túl vagyunk már száz ilyen beszélgetésen, és mindig mindegyik ugyanabba a falba ütközött. Létezik a mesebeli Jótündér vagy sem? És ezen a falon még soha senki nem jutott át.
– Akkor te miben hiszel?
– Nálam egy elmélet sem játszik…
– Nincs ősrobbanás? Ez egy véletlen világ?
– Élünk, meghalunk. A busz kereke meg csak forog és forog…
– Mi van, ha te tévedsz?
– Az lenne a legjobb. Ha tévedek, csak nyerhetek.”
Szóval, ha találkozunk, akkor…
Kurvára fogok neked örülni.
Legutóbbi módosítás: 2016.08.03. @ 18:57 :: Pulai Éva
