D. Bencze Erzsébet : Keserű kávé

Nyomtatás

Némán zubog a világosság.
Kortyolgatom kávém.
Asztalomig lopakodó fény
csillan meg csészém szélén…
S egy kockacukornyi 
boldogság keresi szám.

Még hallgatnám a szendergő csendet,
de a rádióból katasztrófahírek
köszöntik rám a reggelt.
Tévét be sem kapcsolom,
jobb nem tengerbe fúltak
látványával indítani a napot.
Imádságaim a semmibe vesznek.
Álmaim összetörve a sarokban hevernek. –

Áldott napsütés, dúsan szőtt égi pólya
bukdácsol a rózsaszín felhők között,
elhinti puha kelengyéit, óvón betakar.
Ma született csecsemők
a jövendő küszöbén álmodoznak.
Vajon ha felnőnek – 
hazájukért vagy a pénzért
indulnak-e háborúba?

Azt mondják, mindent meg lehet szokni.
Hol zsarnokság és hazugság győz,
biztos a halál, jeltelen a sír.
Távol a kikötőd, mi tartson itt?
Nézz majd feljebb az égen,
mielőtt a bombát ledobod!  

Szégyenlősen bukik alá a sötét gondolat,
visszanémul, struccfejét homokba fúrja.
Egyre jobban összezavarodom,
ahogy hátára vesz a zaklatott idő.

A kávéillat a pirkadattal tovalibben,
oda a derűm. Nem ily világot képzeltem.
Miért építsünk közösen földi poklot? 
Inkább kikapcsolom a rádiót,
és írok hozzád, Uram egy új hiszekegyet…