Szabó-Kiss Beáta : Úton-útfélen II.

Péter hazafelé tartott a munkahelyéről, az autó halk morajlással szelte a kilométereket. Hetente járt haza családjához, így most, péntek este alig várta, hogy végre megpillantsa imádott feleségét és két gyermekét. A Nap már nyugodni készült, az őszi égbolt vörösen izzott. Kint hűvös idő volt, ezért jól esett bekapcsolnia a fűtést.

 

  

Péter hazafelé tartott a munkahelyéről, az autó halk morajlással szelte a kilométereket. Hetente járt haza családjához, így most, péntek este alig várta, hogy végre megpillantsa imádott feleségét és két gyermekét. A Nap már nyugodni készült, az őszi égbolt vörösen izzott. Kint hűvös idő volt, ezért jól esett bekapcsolnia a fűtést.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az út szélén egy fiatal lány stoppol. Péter sosem szokott felvenni stopposokat, de az őszi táj szentimentalizmusa és a kishölgy szinte gyermeki szépsége azt sugallták, hogy meg kell állnia; úgy érezte, mintha ők ketten mindig ismerték volna egymást.

A lány beszállt a kocsiba, megköszönte a segítséget, majd szótlanul bámult kifelé az ablakon. Péter a szeme sarkából folyamatosan figyelte, néha oda-odapillantott: nem kerülte el figyelmét a csodálatos, barna hajkorona, és a majdhogynem fekete szempár. A nő illata belengte az egész autót; Pétert édes, bódító révület kerítette hatalmába, örökké fogoly akart maradni ebben a titokzatos, mámoros börtönben.

Nem bírta tovább a csendet, megszólította utasát:

— Miért stoppol egy ilyen szép lány egyedül a főút mellett alkonyatkor? Nem félsz, hogy valaki rossz szándékkal közelít hozzád?

— Nem féltem, tudtam, hogy jönni fogsz. Rád vártam.

— Rám vártál? — lepődött meg Péter, és egy kis szünetet tartott, mielőtt folytatta a mondanivalóját. — Hogyhogy rám vártál? Ugye ismerjük egymást? Kezdettől fogva tudtam, hogy valahol már láttalak.

— Már többször találkoztunk. Csak bizonyára nem ismertél meg.

— Igen, az meglehet — mondta Péter, de nem merte elmondani, hogy fogalma sincs, hol látta ezt a barna hajú szépséget, és nem értette, hogy amennyiben tényleg találkoztak, miért nem emlékszik rá. Hiszen egyszersmind lenyűgöző és felejthetetlen.

A lány, mintha csak a gondolataiban olvasna, így szólt:

— A legutóbbi találkozásunkkor egészen másként néztem ki. Ezért nem emlékszel. Az emberek nagy része így van ezzel.

„Minden világos — gondolta Péter —, hiszen, ha most feltételezhetően tizennyolc éves, akkor néhány éve bizonyára még nem volt ennyire szép, ezért nem hagyott benne mély nyomot a külseje.”

Teljesen elkábította a lány. Ebben a pillanatban azonban belehasított a bűntudat, amiért idegen stopposokról fantáziál, miközben otthon várja őt két gyermeke és gyönyörű felesége.

— Gyakran érzel bűntudatot? — kérdezte váratlanul a lány, és fekete szemeivel úgy bámult Péterre, mintha a veséjébe látna.

— Miből gondolod? Miért kellene bűntudatot éreznem? Tiszta a lelkiismeretem.

— Talán azért, mert szinte soha nem vagy a családod mellett, stopposokat veszel fel az út széléről… és mindenfélékről ábrándozol közben.

— Azért nem vagyok otthon, mert dolgozom. A stopposokkal pedig nincs semmi probléma, jót teszek velük, vagy nem?

— De igen. Csak elgondolkodtam, hogy a feleséged vajon mit érezne, ha látná, hogy egy fiatal nő ül melletted. Persze mindezt az után, hogy egy hete nem vagy otthon.

Péter úgy érezte, mintha fejbe vágták volna: most tudatosult benne, hogy amit tesz, tényleg nem játék; ha felesége fülébe jut, hogy egy idegen nőt fuvarozott, aki ráadásul több mint gyönyörű, ki lesz fordulva önmagából. Pedig akkor még túlfűtött vágyairól, amelyek percről percre egyre intenzívebben jelentkeztek Péter érzékeiben, mit sem sejtene.

— Gyakran féltékeny a feleséged? — kérdezte a lány, és tekintetét most már le sem vette Péterről.

— Nem igazán féltékeny típus — válaszolta Péter, de nem mondott teljes mértékben igazat.

— Hát persze. Jóképű férfi vagy, hetekig távol a családtól; én bizony féltékeny lennék. Vagy talán azért nem szól semmit, mert szeretőket tart?

— Miket hordasz itt össze? — mondta Péter felháborodottan, belül mégis elbizonytalanodott.

Gyakran elképzelte, vajon mit csinálhat az asszony esténként, de aztán gyorsan elvetette ezeket a gondolatokat, hiszen hitvese olyan tiszta lény, hogy eddig teljesen bizonyos lehetett az ártatlanságában. Igaz, nagyon szép.

— Ugye, nem is elképzelhetetlen.

Péter megállt a kocsival, és a lány felé nézett.

— Ki vagy te, hogy itt vallatsz engem? Mit akarsz tőlem?

— Inkább az a kérdés, hogy te mit akarsz tőlem? De a választ már úgyis tudod.

— Mire célzol?

— Gyere, tedd meg, amit akarsz, a feleséged soha nem tudja meg. Aztán meg lehet, hogy nem is kellene bűntudatot érezned. Hiszen talán otthon ő is ezt teszi.

A lány közelebb hajolt Péterhez, és belesúgta a fülébe:

— A tiéd vagyok!

Péter érezte bőrén a lány forró leheletét, csupán fél centi választotta el őket egymástól; természetfölötti vágy dübörgött benne, nem tudott uralkodni magán. Elfelejtett mindent. A múltat, a jövőt, a családját, a barátait, azt, hogy honnan jött és hova tart. Csak egy dolog érdekelte: a lány.

Mielőtt ajkuk összeért volna, Péter elfordította a fejét, és véletlenül meglökte a visszapillantó tükörre akasztott rózsafüzért. A lány összerándult, mintha megütötték volna, és elhúzódott Pétertől.

— Valami baj van? — kérdezte a férfi?

— Semmi gond — felelte a lány. — Csak elszomorodtam. Gyáva vagy. Úgysem mered megtenni.

Péter elgondolkodott. Tényleg gyáva volna? A lányra nézett, aztán a rózsafüzérre, aztán megint a lányra. Mintha már nem látszott volna olyan kívánatosnak és frissnek. Látta, hogy eltakarja a szemét, de az ujjai közül őt figyeli. Volt benne valami közönséges, valami bántó, valami kellemetlen… és valami határozottan taszító.

— Jobb, ha elmégy — mondta végül.

— Ugye, mondtam, hogy gyáva vagy — a lány megvetően elhúzta a száját. — Fatökű.

— Takarodj — mondta Péter. Már nem nézett a lányra. Hallotta az ajtó csapódását.

Amikor elindult, a visszapillantó tükörben még hátranézett. A lány már nem volt sehol. „Hová tűnhetett?” — kérdezte magától. Ismét a rózsafüzérre nézett, és már sejtette a választ.

Néhány órával később a kocsi begördült az udvarra. Felkapcsolódott a külső villany, majd felesége vidáman pillantott ki a bejárati ajtón. Péter úgy rohant hozzá, mintha hónapok, sőt évek óta nem látta volna.

— Végre itthon vagyok! — mondta kedvesének, és forrón megcsókolta.

— Mi van veled? — kérdezte az asszony, amikor kibontakozott az ölelésből. — Csak egy hete mentél el!

— Igen, csak egy hete, mégis nagy utat tettem meg. Végre itthon vagyok!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.02.27. @ 16:10 :: Szabó-Kiss Beáta
Szerző Szabó-Kiss Beáta 0 Írás
Eredeti szakmámat tekintve ének-zenetanár, karvezetőként dolgozom, azonban jelenleg két kisgyermeket nevelek otthon. Esténként, mikor mindenki alszik, elkezdek írni.