Amilyen gyorsan jött a zápor, ugyanolyan gyorsan rohant tovább Böhönye felé. Csak annyi ideje volt, hogy futtában végigverje a piacot. Na meg viccből kifordított néhány esernyőt.
A Zöld Bika csaposa, nem csoda, hogy boldogan mérte a fröccsöt, mert pillanatok alatt megtelt a kocsma. Az árusok sem búsultak sokáig a sátraik alatt; hamarost megunta a nap a szeme előtt a felhőket, és miután ellegyezte a sötét bandát, melegen mosolygott le újra a falura. Hamarost az utolsó tócsa is pára lett, s az ég felé táncolva tűnt semmivé.
Lajcsi, az érzékeny céllövöldés az eget kémlelte a pultja mellől.
Most már csak néha gondolt az Isonzó poklára, ahol háromszor állították talpra a tábori kórházban, de a lövészárokban átszűkölt borzalmaktól valahogy mégis megbillent a lelke.
A gyógyintézetben kórteremről kórteremre járva hirdette, hogy megőrült a világ. De tán van még remény, hogy az emberi elme megállítsa a Föld pusztulását, ha már azt is elérte, hogy tömegével irtsák egymást. S a tudomány vívmánya az is, hogy fojtogató gázfelhő lopakodjon a lövészárkok fölé, hogy némán fojtsák meg a katonák százait, hogy még utolsót sikoltani sem tudnak Istenhez. Persze az ágyút vonó ló aztán végleg nem érti, mért fulladt meg. S az is biztos, nem jókedvében vigyorog kilógó nyelvvel az égre. Na meg tán a Földnek is fáj, ha negyvenkettes ágyukkal szaggatják a testét.
A fehérhajú főorvos Lajcsi szónoklatát dupla nyugtatóval honorálta.
Később a katona már nem beszélt. Naphosszat a klinika parkját járta, simogatta a fákat, leguggolt egy-egy bokorhoz, s közelről nézte, hogy pattannak virágba a rügyek. Néha meg napokig figyelte, hogy s mint vannak az apró rovarok.
Látta, ahogy szeretnek, ölnek és pusztulnak. Volt, hogy csak egy pillanatara térdelt le a hangyaboly mellé, s a pillanatból órák lettek, amíg a nagyítólencsével bámulta a vörös, soklábú szorgos népséget.
Álmában gyakran járt a jövőben. Megbékélt, mert onnan megtudta, hogy eljön majd az idő, mikor rájön az ember, hogy nem bírja a Föld a további pusztítást. S akkor már végre beszünteti a felesleges áru milliók gyártását. Helyette munkaidőben a tudósok azt tervezik, hogyan gyógyítsák a nagybeteg Természetet. Aztán meg azon is dolgoznak majd, miként legyen újra tiszta a szennyezett ég. S egyszer majd nem lesz csoda, ha nemcsak a városban sétáló ember, hanem a Dél felé húzó vadlibák is bírják a repülést, köhögés nélkül.
Ezeket az álomjárta gondolatokat Lajcsi már nem hirdette, csak a doktornak mondta el. A fehér köpenyes gyógyász csak hümmögött, s megírta az obsitlevelet, s egyben eltiltotta Lajcsit a Verne regényektől.
Mire másodszor öltözött lilába az orgona, már beforrtak a legény sebei, s a lelkét szép csendesen kúrálta egy későn jött szerelem. Hahn Izidor paszományos lánya volt a gyógyír…
Lajcsi egy darabig nézte még az eget, ahogy lassan tisztul, s közben Hahn Sáriról álmodozott, aki a szomszédstandon ma egyedül kínálta a rövidárut. De csak azért, mert apját a samesszal hívatta a rabbi.
Róza néne, a környék bábája ücsörgött Sára mellett, de nem segített, mert őt csak az eső zavarta a sátorba.
Igaz, Lajcsi nem bánta volna, ha tovább veri a zápor a bádogtetőt, mert alatta édesebb volt felidézni a tegnap esti csók ízét. Végre rájött a lány, hogy Lajcsi szemében szerelem izzik, s nem csak a hirtelentámadt férfikedv.
Éppen át akart köszönni Sárinak, mikor Róza néne hangja ütötte meg a fülét.
— Aztán ha azt akarod lányom, hogy bőven legyen tejed, ha ideje jön, rágcsálj édesköményt.
— Mit beszél, néni, hisz szeretőm sincs, nemhogy férjem — pirult el a lány, de a vénasszony csak kacagott.
— A kántor anyja is látott a malom falánál, mikor Lajcsival örültetek egymásnak. Talán túlságosan is. Én mondom, lányom, baj lesz belőle. Én nem bánom, de apád agyonver. A legény lutheránus!
— Na és, ha így van? Egy az Isten — motyogta Sára.
Lajcsi hirtelen valami csúnyát akart mondani, de erőt vett magán, azért magában szidta az Újkort, mikor már szigorúan tilos boszorkányt égetni.
Közben kirakta a puskákat a pultra, mert látta, hogy jönnek a fiatal berukkolt legények lányoknak való rózsát lőni, mielőtt a frontra mennek. Hadd lássák, hogy egyikük sem kutyább lövész, mint a kártyabeli Stüszi vadász, vagy az a hogyishíjják tökalsó.
Lajcsinak később is olyan forgalma volt, hogy ideje sem jutott Sárának átköszönni. Aztán hallotta, hogy megjött a lány apja, mert hangosan szitkozódott, s szörnyű szégyenről beszélt.
Hahn Izidor mester azért volt mérges, mert a várt hitközségi megrendelés helyett, a rabbi csak ordítozott vele. De csak azért, mert látták a lányát a lövöldéssel erkölcstelenkedni.
Lajcsinak még hallgatóznia sem kellett a puskái közt. Később látta a lányt, sírva elrohanni, s magára hagyta apját a rövidáruk közt Róza nénivel.
A legény elhatározta, hogy véget vet a bizonytalanságnak. Este átmegy Sáráékhoz, s megkéri a lány kezét. Így lesz, még ha addig él is.
Este, lámpagyújtás idején kopogott be a portán. Hahn úr maga nyitott ajtót. Ahogy meglátta, ki áll előtte, meg se kérdezte, mit akar, csak felordított, hogy inkább megölöm a lányt, de nem adom lutheránusnak. Erre Lajcsi úgy megijedt, hogy kitágult a szeme, s levegőért tátogott. Aztán szívéhez kapott, s végigzuhant az ajtó előtt. Mikor kinyitotta a szemét, egy fehérköpenyes orvos hajolt föléje, s nyugtatóan paskolta az arcát.
— Már minden rendben lesz — mondta, s igaza volt, mert Lajcsi megpillantotta Sára örömben úszó arcát. Az öreg paszományos mester is ott állt. Igaz, nem lelkesen, de békésen mondta.
— Mit volt úgy oda? Csak viccből mondtam, hogy nem adom a lányom keresztényhez.
A legény szemei felragyogtak, s szólni sem tudott, csak megszorította a jövendő apósa kezét.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.28. @ 12:42 :: kisslaki