Madárként csapódik a hajnal ablakomra,
s egy sóhajtásnyira megfeszül,
mint a sebes szavak rágott szájból, fájnak
a testbe görnyedt lelkek karácsonyára.
Milyen is az ember?
Míg puha tenyérbe ejtené a könnyét,
vagy rozsdamart levelet tűzne hajába,
csak fél!
Pedig a szeretet irgalmas!
Azt hiszem, vannak lelkek,
akik már űzötten, vénként jönnek.
Pedig a szeretet irgalmas!
Inkább nem adnék semmit ennek a világnak,
csak ne vegyem el a másét,
más málna – szín mosolyát.
S már nem tiltakozom, húsz év múlva is gyermek leszek!
Kacagjon a világ!
Patak csipkézett szélén kavicsokat
szedegetek vesszőkosaramba,
s nem akarok rettegni az erdők árnyától,
hisz ha elmegyek, én is fa leszek,
vagy fűszál, harmatot görgető bogár.
Bánom is én, kavicsaim hogyan viszem tovább…
Legutóbbi módosítás: 2013.12.28. @ 10:41 :: Lantos Tímea
