Már napok óta kerülték a csapásokat, de ahhoz túl kevesen voltak, hogy megütközzenek az uraság jól felfegyverzett, páncélos katonáival. Lépésben lovagoltak, a hátasok lábait mindenféle ronggyal kötötték át, nem akartak felesleges galibát. Bátrak lehetnek, de értelmetlenül nem adják az életüket — gondolták mindannyian, a vezérrel az élen.
Nagyfej koponyamérete alig tért el a többiekétől, mégis ezt a nevet kapta, nem lehet mindenki Dinnyekobak, mint a főnök fia. A bozótosban lemaradt és a vitézhez méltatlan gyávaságot, fogainak többszöri összerecsegtetésével űzte a messzeségbe. Eléggé ingoványos talajon haladt, kikereste az első hatalmas fát, ahol lova patái már nem süllyedtek alá. Külön örült annak, hogy mohaágyat vetett neki az erdő és még párnát is adott hozzá. A törzs alján egy nagy taplógomba gyűrődött, mintha neki találták volna ki. Hanyatt dobta magát, és vitézhez méltón, a nyúlnál is éberebben aludt néhány órát. A zászlót bal kezébe szorította, kardját pedig maga mellett végigfektetve jobbjával. Közben felsejlett neki a harcos élet kezdete, amikor faluját az ellenség felégette és láthatatlan arcokkal kaszabolták az apróságokat, nőket, fegyvertelen aggastyánokat. A férfiak legalább vasvillával hadonászva tértek szebb létre. Harcban meghalni egész más, ezt nagyon jól tudta.
Emlékezett Császártökre, aki úgy három héttel korábban testével védte csapatuk vezérét. Feltartóztatta a nyílvesszőt, hanyatt vágódott, és remegő kezeivel ugyanazt csinálta, mint az összes hasonló helyzetbe keveredett. Megpróbálta kitépni magából, pedig annyi hasonlót látott már… Úgy látszik, ez is olyan, mint amikor az ember fülét cibálják, mindenáron a rángató kezeit téped, pedig egy nyugodt oldalba vágással megoldható, legfeljebb vakargathatnád cimpáidat.
Ezekkel a főuradalmi katonákkal nem érdemes összecsapni, a sisak szinte egész fejüket védi. Még a legutolsó katonát is sodronying, a többieket mellpáncél óv, amit pajzzsal kiegészítve használtak. A hadizsákmányból mindig össze lehetett szedni ezt-azt, egyszer meg is próbálták a csapatparancsnok páncélos védelmét, de a vezér az első kisebb összecsapás után ledobta magáról a mellvértet is, mert nem lehetett benne mozogni.
Nagyfej nem félt a vadaktól, errefelé esetleg farkasok portyáznak, nagyon ritkán hiúz. Az előbbi kerüli az embert, utóbbi kiszámíthatatlan, de mégis jobban tartott az emberektől.
Pitymallott, a rövid nyári éjszaka végén hamar ébredt minden, akik túlélték az éjszakát és a jó alvók. Madarak csicseregtek, távolabbról egy meghatározhatatlan üvöltést hallott, ami sem hiúzé, sem farkasé nem lehetett. Éppen nyújtózkodni akart, amikor rácsapódott a vitézfogó. Akkor még nem adott neki nevet, mert ilyennel korábban nem találkozott. Azt sem értette, hogyan cserkészhették be.
Az egyik támadó belehasalt reflexből magasba emelt kardjába, és hanyatt vágódott. Ketten is döfésre kész kardot szegeztek rá. Oldalt, az egyik vakarózni kezdett. Benyúlt sodronyinge alá, ahonnan a kovászos uborka átható illatát szabadította ki. Ez a régi rozsdásnak tűnő valami, ami ráragadt, egészen mástól volt enyhén vöröses. Valamiben mégis csak harcolni kell…
Nagyfej, szétszakadt csizmaszárában még rejlett egy tőr, de sehogyan sem fért hozzá, ezek az alakok bokáig lehasították a még alig húsz esztendős, kiváló állapotú lábbeli szárát. Persze tudták, hol kell keresni.
Akkor, azon az első, régi faluégetésen, talán jobb lett volna nyugton maradni, elég sokan túlélhették rajta kívül is. De ő nem bírt magával, beállt a Gyűrött kutyák hős csapatába, ahonnan előző este leszakadt, mert a homályban egymást sem látták. Onnan szökni nem lehetett, ha bármelyikük megtalálta a szökevényt, köteles volt egyoldalú párbajra kihívni. Ez azt jelentette, hogy kizárólag ilyen helyzetben, hátulról, jelzés nélkül cselekedtek. Mire azon is végigmorfondírozott, hogy valahol felesége és… mintha gyermekei is maradtak volna — éppen ott, abban a leégett, már nevét is elfelejtett falucskában —, bokáit összebilincselték, majd egész felsőtestét átkötötték, hogy még lélegezni is alig bírt.
Már valódi nevére sem emlékezett. Gyávaság ez, vagy ilyen kutyanyavalya világ van? Hiszen ha nem engedik harcban meghalni, nem vádolhatja magát… Arctalan disznók, legalább a sisakot emelték volna meg, de ezek éjjel, nappal benne éltek, mint ahogy ő maga is a ráfeszült bőrében. A lova sem nyerített, úgy látszik, még nála is csendesebben jártak, mert odébb megbotlott az állat mozdulatlan tetemében.
Levitték a szekérútra, ahol lábszárközépig dagasztotta a sarat. Egy sokkerekű, küllő nélküli szekér után futtatták. A behemótok úgy lovagoltak mellette, hogy ha két lábbal ugrálva nem elég gyorsan halad, felszeletelik. Ilyen volt az út, ronda és zajos, mert a böfögő katonák egyik-másika lovaglás közben csámcsogott egy nagy darab húst, a többiek fakulacsukból vagy bort, vagy vizet nyakaltak. Igaz, ezek a csenevész vízivók is úgy néztek ki, mint a kétszáz éves tölgyek.
Négy óra kínlódás után végre kiértek a fák közül, és vizes árka fölött meglátta a gyűlöletes várat. Berángatták a sebtében leeresztett hídon, és egy külön neki fenntartott egyszemélyes börtöncellába tuszkolták. A rács nekisajtolta a nyirkos falnak, kövei majdnem bezúzták a hátát. Megpróbálta figyelni hányszor étkeznek — bár ezek mindig tömték magukat —, onnan sejdítette mennyi idő telhetett el.
Végül valakinek eszébe jutott, hogy parancsra cselekedett, és kinyitotta a rácsot. Ő előrebukott, mint a kivágott fa, esett arccal a kőre. Lelocsolták, így legalább végre ihatott. Aztán felső testét kiszabadítva a gúzsból, ezek a jóravaló emberek hátrakötözték kezeit, és elindították. Milyen érdekes, mennyire mások a csatában! Itt dőzsöltek, röhögtek, a pincében jövő-menő asszonyok rendkívül jól mulattak rajta. Vajon miért? Hiszen a várbörtön egyik fala, végig egyszemélyes beutalóra készült lyukakkal díszelgett, és mindegyikben kókadt valaki.
Félájultan hallotta, amint csapódik a rács, tehát az ő helyére már fogtak is valakit. Rettenetesen éhes volt. Napokig mozdulatlanul egy helyben állni, még őt is megviselte. Azt hitte, sosem érnek már oda a csigalépcsőn, ahová vinni akarják. Ám egy váratlan pillanatban belódították a fal egy odvának tűnő, fojtóan keskeny folyosójába, aminek végén fáklyaláng jelezte, hogy van ott valaki. Ez lehetett a vár legbiztonságosabb helye, valószínűleg iszonyatosan vastag falakkal. Jobbra és balra ajtók, talán inkább lyukak helyezkedtek el, talán a várúr pereputtyának lakosztályai. Közeledtek az árnyjátékot kezdő fáklyatartóhoz. Három felvezető marcona előtte, mögötte még néhány. A falak folyamatosan szűkültek, a végén egyenként is alig tudtak átpréselődni.
Mély meghajlással jutottak be a vár urához. Muszáj volt meggörnyedni, annyira alacsony és szűk volt az ajtórés. Arasznyi széles gerendákból készült, teli vasabroncsokkal, de még három métert horzsolódtak az odúban előre, amikor egy másik, ugyanolyan — faltörő kossal is nehezen áttörhető — gerendaajtón át bejutottak, és végre felegyenesedhettek.
— Nagy jó uram, meghoztunk egy lázadót!
A nagy jó úr egy kőkemény, hatalmas, trónszerű széken ült asztala mögött, mint egy irodai főnök, bár a betűvetést messze elkerülte. Rászegecselt mellvértje tele volt horpadásokkal, a sisak talán ránőtt a fejére. Alkarközépig nyúlt fel a kesztyűje, amellyel tömör asztalának tetejére vágott. Még csak nem is puffant a keménységtől.
— Te beste eb! Milyen feladatot is kaptál? — sziszegte, mint egy hüllő.
— Nagy jó uram, három hétig üldöztük a Gyűrött kutyákat, de lehetetlen elfogni őket. Kémjeink hol innen, hol onnan jelentettek, de mire odaértünk, hűlt helyüket találtuk. Ezek gyávák a kitaposott utakon és ösvényeken haladni, nagy jó uram! Mindenkor a sűrűben találtunk bugyolált patanyomokat, ám ezt az egyet mégis sikerült elcsípnünk. Előbb ott helyben fel akartuk szeletelni, ám parancsod értelmében eléd hoztam, mert értékes információkkal szolgálhat.
Nagyfej, még belépése pillanatában érzékelte, hogy csapóajtóra állítják, el is gondolkodott, vajon a kényelmetlen pillanatban szabad helyre, a várudvarba, vagy olyan mélységbe esik, ahonnan már ki sem kell takarítani…
— Gyáva alak ez itt — sziszegte a jelentést tevő.
Nagyfej, a többnapi vízhiány és legyengültség okán, képtelen volt elegendő nyálat gyűjteni, egy „phö” hangot tudott kiadni csupán. El is csodálkozott a mocskos, szoborformájú, hogy talán egy némát hoztak elé.
— Te ott! Állj félre!
Nagyfej az igen keskeny ablaknyílást nézte. Talán jobban jár, ha kiveti magát, igaz, a valószínűtlenül vastag falakon csak kúszva juthatott volna ki. Félreállt.
— Lépj elébem, Zsönge Donga!
Zsönge Donga állt, majd jobbra-balra nézett sisakrostélya alól, aztán megtette a lépést. Valami kattant, és elnyelte őt a padlózat. Sarkával és kezeivel próbált a zuhanásból fékezni, és csak nagyon hosszú idő után hallatszott fémes becsapódása.
— Visszaállhatsz, gyáva idegen!
Ekkor Nagyfej, ha mást nem, hát elől lötyögő fogát nyelvével átrepítette a kényúr orrlyukába egy „phö” hanggal telítve. Az dührohamot kapott, két kézzel letépte fejéről a sisakot, ám annyi egymással töltött év után ez nem volt könnyű a feladat. Hajzatának jó részét is leemelte. A sisakot előbb az asztalhoz csapdosta, majd teljes erőből lerántotta kezeiről a harci kesztyűt. Ezekből is kiszórt némi szénporra emlékeztető szutykot — ím, néhány esztendőre elvégezte a tisztálkodást is —, majd repedezett, fekete végű mutatóujjkörmével előpiszkálta a becélzott fogat. Lába, a pedál felé indult, ám visszahúzta.
— Darabcsap — mondta füstölgő fejjel, miközben még mindig igen bőven hajjal bélelt sisakját visszatette rendelkezésszerű helyére, össze-visszakunkorodó szakállas, igencsak megráncosodott, fehér szőrzetű fejére. — Darabcsap, ennek a mihasznának vágd kettőbe a fejét!
Darabcsap nagyon előrelátó katona volt, mert kardján, buzogányán, lándzsáján kívül, még egy bárdot is magával cipelt gyalogszerrel. Természetesen lovon is, de ott zászlót is hordott. Nem tudható, miképpen váltott csata közben az éppen megfelelő harci eszközre.
— Nagy jó uram, lefelé, vagy oldalt kívánod?
— Rézsút!
Megemelte bárdját. Nagyfej a lobogó fáklyák sejtelmes árnyékot keltő fényében látta, amint lendülni készül, ám abban a pillanatban a szűk ablakrésen egy nyílvessző repült be, és nyakszirten átdöfte az immár majdnem hősi halott bárdforgatót. Még egy kicsit elvacakolt a nyílvesszővel, ugyanazt csinálta, amit másoktól látott, aztán elvágódott, mint egy rönk.
— Suhancsa, vágd el a bitang kötelékeit, old el a bilincseket és Zsönge Donga után lökd a csapóajtóra!
Ekkor berepült a második nyílvessző is, ami épp Suhancsa orrát szúrta át. Ő okosabb volt, két felől törte el, így egy ronda forradással megúszta. Remélte ő…
— Emberek, kik ezek a bolond gyakorlatozók? Töpredék, kússz a nyíláshoz!
Töpredék bemászott az ablaklyukon és hátrakiáltott:
— Nagy jó uram, csata van lent! Betörtek a Gyűrött kutyák!
A nagy jó úr, hátul segített Töpredéknek. Csizmáját megnyomta és az — becsületére legyen mondva, szép csendesen, beletörődve sorsába — kirepült.
Nagyfej szerette volna hallani a puffanást. Igen sokára sikeredett, tehát nagyon magasan vannak. A róla átmenetileg megfeledkezett kényúr kirántotta tőrét a tokjából, és egy oldalbökéssel megszabadította őt az életkín további keserveitől. Nagyfej még meg is sajnálta, mert pocsék tapasztalása lehetett kemény ülőhelyén. Ekképpen végleg megnyugodott ez a nagyon nagy hatalmú uraság.
Nagyfej hamar tanult, ugyanúgy előrelódította, mint előtte amaz Töpredéket, majd az asztalt megkerülve, a trónszerű kőkeménységre ült. A megmaradt marconák egyenként rohantak fel, ő pedig hamar rátalált a csapóajtó pedáljára. A tehetetlenségtől egy sem bírt megállni, egymás után zuhantak alá.
Az asztal széle mellett egy hatalmas korsó bort tárolt, másik oldalon aranytálcán nagy darab húst. Először magába locsolt annyit a finom nedűből, amennyit bírt, majd épen maradt fogaival tépett néhány jókora falatot.
Kimászott a kellemetlen emberi sorokat osztó ablaknyíláson. Igen, tényleg az övéi voltak! Rögtön észrevette, hogy a bástyán minden mozsárágyú mellett kanóc és lőporos hordó várja a dolgát. Valahogy visszakínlódta magát, leemelt egy fáklyát, majd ügyelve, hogy fejjel előre ki ne bukjon, felsőtestével kilógott a szabadba.
Jól célzott, átsuhintott a túlsó oldal legközelebbi hordójára. Egy darabig nem történt semmi, majd szomorúan visszamászott. Jól tette, mert abban a pillanatban robbanás lángnyelvei csaptak be. Az állványzat gerendázatából egy éppen úgy esett, hogy átmászhatott a megrongálódott túlsó falra. Átjutott! Futva, mint kiálló zászlókat egy-egy fáklyát állított a hordókba, és lehajította őket az várudvar közepébe, ahol a robbanásokat követően, akkora káosz kerekedett, mint még soha. Az utolsó ágyút el is sütötte, ilyet még sosem csinált életében, ezt is ki kell próbálni, ha már újjászületett…
Ellentmondó kürtjelek szakították meg a csendet. Visszavonulást és támadást, menekülést és minden egyebet jeleztek. A lovagok elkezdték egymást kaszabolni, majd hanyatt-homlok kivágtattak. Ellovaglásuk után, Dönge, a Gyűrött kutyák nagyja, aki látva, hogy egyik páncélos helytelen buzogányhasználat után, munkahelyi baleset áldozata lett, odasietett. A vértes teljes erőből csapta láncos fegyverének bütykét egy asztal gerendalapjába, amely beleszorult. Megfeledkezve a belső hadiállapotokról, elkezdte ráncigálni. Ekkor, előrehajolt állapotban, vértjének hézagjába érte az oldalról jövő végleges túlvilágra átsegítés.
Dönge asztalostól felkapta a fegyvert, és bemutatta, milyen láncos buzogányra akadt tölgyfaasztallal kivédeni a felé suhanó nyílvesszőket, a túlsó falról még néhány ott rekedt elevenen suhogtatott. Kilőtt nyilaik zöme sajátjaikat találta meg, mert az összeeresztéseknél a páncélzat meglehetősen érzékeny csupasz bőrfelületet hagy parlagul. Ezek a nyílvesszők, hogy, hogy nem, az amúgy igen kicsi védtelen területeken zubogtak be. A robbanások füstje lassan felszállt. Még mindig rosszul láttak, főleg a sisakrostélyok berozsdásodott réseitől. Nem is sejtették, hogy alig huszonöt gyengén felfegyverzett elől menekülnek. Dönge, csizmatalpát az asztallapnak szorította, kirántotta a fegyvert. Úgy döntött, bumerángjelleggel használja, pedig halvány fogalma sem volt, hogy valahol a világban egyesek ilyen fegyverszerű görbebotot dobálnak.
Feje körül megpörgette a kovácsolt tüskés vasgolyót, és egy félholdszerű pályán a túlsó bástyára repítette. Becsületére legyen mondva, letarolta az íjászokat. Tény, hogy a fegyver innentől kezdve már nem bumerángként viselkedett, nem szállt vissza hozzá. Mikor az utolsó lovas is kirobogott a leeresztett várhídon, kihúzta a csörlőt tartó vasat, így a hatalmas védőrács alázúdult, majd a másik oldalon falba erősített, hajókormányhoz hasonló tekerővel felhúzta a hidat. Megdöbbent, azelőtt ilyesmivel nem próbálkozott, sokkal könnyebben ment, mint gondolta.
Az udvar már majdnem füst nélküli volt. A Gyűrött kutyák parancsnoka utasította embereit, hogy a várbörtönből mindenkit engedjenek ki, illetve a biztonság érdekében feltétlenül állítsanak be minden egyes egyszemélyes lyukba, egy-egy várkapitány-rokont. Nem lehet bízni a hűségnyilatkozatukban, talán néhány hét, néhány hónap után… Az asszonyokat ne molesztálják, mert annyi ráncba és lokniba suhognak szoknyáik, hogy kiszámíthatatlan, hány tőrt rejtenek. Ráadásul rendkívül jó stratégák, egy darabig hagyják magukat, és amikor a nem annyira vitéz magáról megfeledkezik, derékmagasságban oldalba bökik, így az derekasan lerogy és befejezi felszabadító pályafutását.
Minden ács, kovács, takács, szakács és egyéb mesterember keze munkájára szükség lesz, mert ezentúl övék a vár!
Nagyfej odarohant és átölelte parancsnokát, aki az elmúlt néhány nap érdekességei után, ekkor döbbentette meg a legmélységesebben. Kiderült ugyanis, hogy ő egy dezertőr, akit csak azért nem döftek eddig hátba, mert bizonyos segítséget nyújtott a bizonyosan vesztes csata megnyeréséhez. Ezért odarendelte Teretket, a hurkosat, és csak annyit mondott.
— Hurok.
Teretek néhány másodperc alatt elkövette a hurkot, átdobta egy gerendán, és a karja már lendült is, amikor Nagyfej — fel sem ocsúdva a hirtelen és váratlan kivégzéstől — odakiáltott:
— Parancsnokom, szólni szeretnék! Elveszítettem nyomotokat, nem megfutamodtam, mint látod!
— Ezt bárki mondhatja, én egyetlen Nagyfejem, és Teretek, a legjobb barátod is tisztában van ezzel. Mondd, mit óhajtasz himbálózásod előtt? Aztán, mert ilyen kegyes hangulatban vagyok, meghallgathatod Teretek csomócsináló üzenetét is.
— Felkorbácsoltad a kíváncsiságomat vezérem, ha kérhetném, előbb a hurkos Teretek mesélje el a már százszor hallott történetét, azután szólnék.
— Ám legyen. Mondd hát, Teretek!
— Amint már nagyon sokszor elmeséltem, az történt, vezérem, hogy tizenhét év gályarabságra ítéltek. Az első nap rájöttem, hogy tizenhét napot sem fogok kibírni, pedig látjátok, mekkora darab bivalyerő vagyok. Az evező huzigálás nem nekem való, sokkal jobban szeretem a kardot, nyilat és buzogányt. Van valami, amihez apró kölyökkorom óta nagyon értek, ez akkor nagyon jól jött, mert éppen azon gondolkodtam, belerúgok egy mellettem elsétáló katonába, hogy szúrjon le. Köztudott, hogy a gályán nem lehet kibírni több mint egy-két esztendőt, olyanról, aki tizenhét évet kapott és lesétált volna egy kikötőbe, sosem hallottam. Sokan a két-három évet sem szárazföldi eltávozással fejezték be. Odébb megláttam egy végtelen tehetségtelenül matató, köteleket tekergető szerencsétlent. Bár katona volt, tehát hozzám képest mindenképpen szerencsés… Később kiderült, hogy ő a legjobb csomókötő, ám én a kákára is tudok.
Olyan, de olyan hahotába kezdett, mintha életében először mesélte volna, majd miután neki is olyan fogazata volt mint mindenkinek — himbálózó zongorabillentyűkre emlékeztető, röhögés közben megmutatta azt, majd folytatta:
— Odaszóltam neki: Taknyos! Ő, habozás nélkül kikapta tokjából a tőrt, gondoltam, „elég fájdalmas, de legalább nem kell itt sínylődnöm”. Valami átfuthatott rajta… Ki tudja, az embernek néha vannak szerencsés pillanatai… Elvágta a kötelékeket és azt mondta: „Nemember, evezőmozgató, ha nálam gyorsabban megkötsz egy csomót, visszaülhetsz izomfejlesztő kényelmi helyedre, ellenkező esetben…” A képembe nyomta a tőrt, majd elkezdte vele piszkálni a fogát. Láttam, hogy le vannak dobálva a kötésre készülő csomók. Mire tőrének hegye beteg fogát érinthette, tizenhetet kötöttem meg. Ekkor egy darabkát levágott a nyelvéből, amitől nagyon felderült. Elkezdett röhögni, és lenyomott a kötelek mellé. „Mától kezdve te vagy a csomózó!” Átrendezték a gályázók pihenőprogramját, de azok nem örültek neki — megint röhögött egy zongorásat —, és tizenhét év után, egyedül én voltam, aki kövéren, vidáman szabadult. Nem is jelentették sehol, mert nem szerették a sokáig nyeszlődőket, a végén már hátráltatták a hajó haladását. Hú, de rossz volt! Tudjátok, a katonák — olyan matrózszerűek, mind fegyveresek —, jó gyakran, néha évente kétszer-háromszor is szárazföldre léphettek pár napra. Mi a legnagyobb viharban is ott himbálóztunk az altatót ringató habok között. Három hétig szenvedtem, aztán visszaszoktam a földi mozdulatlansághoz. Na még ezt elmondom…
(folytatás következik)
Legutóbbi módosítás: 2013.12.15. @ 14:08 :: Boér Péter Pál