Ha az idő nem futna oly gyorsan
talán elmesélhetném a perceket,
mit gyászosan suttogó álom helyett
az ágy szélén ülve töltöttem.
Talán megértenéd félelmem
ahogy kezed keresem a gyűrött,
verejtékben úszó lepedőn
de helyette az árnyak érintenek.
Aranyszív dobban bennem,
s a szétfoszló mellhártya szálai
csontomra tekeredve kötöznek
míg én némán feléd intek.
Most mosoly tölti meg lelkemet,
s ahogy elköszönök a hófehér csókoktól
a hajnal is megérkezik.
Mennem kell,
édes méz szavaid ajkamra száradtak,
s nem hagynak tovább beszélni.
Néha majd megérintem,
néha majd ujjamra szöknek az ellihegett
láz-párás érintések,
s újra érzem bőröd
életet jelentő mámoros illatát.
Majd csöndben átjárja testem
az elfeledett fájó borzongás,
s csak egy forró lassan sikló könnycsepp,
csak ő lesz, ki tudja,
hogy örökké nevedet suttogom.