Óvatosan nyitotta ki a szemét, amikor meghallotta a hangot. Nem tudta, hol van, milyen napszak, vagy milyen évszak van. Nem érzékelte a külső világot, csak a hangot, ami mozdulni hívta. Felé fordult.
Az agyának a látványtól nem kellett működésbe lépnie, hisz’ már az első pillanatban összekapcsolta a lágy szuszogást a hozzá tartozó lélekkel. Csukott szemmel is látta a mellette alvó aranykeretes testet, ahogy a mellkasa óvatosan — mintha elillanna az álom — felemelkedik, majd szívét hintáztatva elernyed.
Nem tudta nem nézni. A fiú sajátjához vonzotta a lány tekintetét, és földöntúli melegséggel balzsamozta a retináját. A lány keze életre kelt a látványától, és megérintette Őt. Ujjai remegve simították végig az arcán felejtett pillanatokat, egy félelemben rajzolt csöppnyi vonást a homlokán, a szeme köré festett lélekszárnyakat, az orrának domborulatát, egy ártatlan mondatot az ajka szélén. Az arcáról visszaköszönő Istent.
Minden apró hajlatra éhezve sétált végig a keze a fiú testén, ringatózott a vállán, táncolt a köldöke körül, reszketve siklott combjain. Mindent érinteni szeretett volna. Ajka szomjazva, suttogva kérte: még, még, még…
Megérezte a hajnalt, ahogy kint a falevelek vele együtt zenéltek nekik, ahogy a besurranó fények gyertyaként lobbantak és táncoltak a falra vetődő árnyakban. Az élet beköltözött a szobába és lángolni vágyott. Lángolni a lelkük tengerén, fehér füstöt sóhajtva az ismeretlen színű égre, és szállni, szállni…
Csak a furcsa zaj ne lenne ott kint! Bárcsak az autók és a buszok aludnának még egy kicsit, hogy a képzelete tovább éljen, hogy az álma tovább tartson…
Legutóbbi módosítás: 2013.12.10. @ 14:58 :: Nagy Anikó