Utakat pásztáz a szemem,
köd-szitálta pillanat…
Ujjam rajzol, csak kontúr az,
két alak ott, hol sohasem volt,
csak képzelem (…)
Vagy száz évvel vissza,
szilveszter éjre csábít a kép.
Húszéves vagyok, nem több,
s Te – míg az éveid kigondolod –
felcsippentem kissé, hosszú ruhám.
Széles lépcsőn indulunk.
A teremben már zene vár,
ünnepre töltve minden pezsgős pohár…
Az idő megáll, nem fontos most semmi.
Kezed a derekamon, mint nemrég,
s én szédülten hajtom fejem a válladra,
ismerős érzés…
Nem beszélünk, mély lélegzeted ajkamon.
Közben nézem, a köd oszlik.
Rajzom olyan különös, elmosódó…
Télen, hidegben s itt bent, a szívemben
várakozom, fantázia volt csak,
– bolond gondolat.
Legutóbbi módosítás: 2017.12.28. @ 19:56 :: Sonkoly Éva
