Pogány Gábor : A mi utcánk – 2010. XIV. Hóvivő és nyulak

Tar Sándor emlékére *

 

 

 

 

 

A város szélén, ahol a mi utcánk van, ott korábban semmi sem volt, csak pocsolyás, szúrós legelő, soványka tehenekkel, kiálló csontú gebékkel, arrébb néhány tanyával, kertekkel. Azután jöttek a munkagépek, csatornát ástak mindenféle vezetékeknek, amikben most drágán jön-megy az anyag, egyenes és sarkos utakat alapoztak, aszfaltoztak, felszabdalták a földet, kiszorították a nyulakat, őzeket, pockokat, fácánokat, később megjelentek az építők, alapokat túrtak, falakat emeltek, tetőtek ácsoltak, kerítések nőttek a földből, eltűntek a szúrós növények, megjelentek a tuják és a parlagfű, utóbbiból persze a legtöbb a közösben, vagyis az önkormányzati tulajdonú területeken, és az valószínűleg már a senki földje, mert senki hivatali embert ez nem érdekel, ellenben, ha magántelken látnak valamit, az bizony kőkemény összegű bírsággal jár.

    Persze sok esetben jogos ez, mert a hasznát a gazda élvezné telkének, de arra áldozni, hogy legalább ne szennyezze-fertőzze környezetét, már nem akar. Vágja le, ha valakinek nem tetszik, mondja légkondis autója ablakát centisre leeresztve az ember, akinek telke a mi utcánk közepén van, körbevéve házakkal, s így a házak közt tenyészik szépen az emberes parlagfű, de a gazdát ez nem érdekli, őt csak a várható, elérhető legmagasabb haszon mozgatná ki kocsijából. De most nem akar ezzel foglalkozni, bezárja az ablakot, megfordul és kihúz a mi utcánkból. Ferinek a keze ökölbe szorul, merthogy tüsszögnek gyerekei, őt meg nemrég büntették meg a közteresek, ugyanis közelebb van az úthoz a sziklakert, amit a zsákutca végében a maga gyönyörűségére emelt – rajta kívül senkinek nem tetszik, még röhögtek is rajta a burzsujok -, mint az hivatalilag megengedett. A kékruhások még le is fotózták és mehetett a felügyelethez, ahol azt mondták neki, hogy ötvenezer forint a bírság, de esetleg kérhet rá engedélyt is, mire Feri ajánlotta, hogy mit csináljanak szexuálisan a közteresek egymással és dühösen eljött, otthon pedig bontott egy kétdekásat, megnyugvásképpen. Egy hónap múlva megjött az ötvenezres bírságról szóló határozat, amivel Feri gondosan begyújtotta a grillezőben a faszenet, azután még érkezett néhány felszólítás, peresítés előtti fenyegetés, mire Aranka megfogta a gyerekeket, és azokkal bevitte a kérelmet, mármint engedély irányában, hogy a nagyságos hivatal talán mégis inkább engedélyezze a sziklakertet, hiszen az mégis csak közterületet ékít, és ne kelljen már kifizetni azt az ötvenet, mert az nagyon sok. Még megy a huzavona ez ügyben…

 

A mi utcánkban mindenki autóval jár mindenhova, akkor is, ha tulajdonképpen nem megy sehova. Nincs is járda a mi utcánkban, az a néhány csökönyös gyalogos meg elcsúszkálgat télidőben a jeges úton is, legfeljebb néha kissé megijed, mikor valamelyik böhöm nagy kocsi centire tőle dübörög el, vagy beesik valamelyik száraz tujával díszelgő előkertbe, esetleg felugrik a félfocipályányi, színes kövekkel kirakott, szárazra pucolt bejárók valamelyikére. A közösön nagy a jég, ott nem takarítja senki. Csak tapossa az autógumi, csúszkálnak a gyerekek, esetleg néha szánkót húzó apát, anyát látni, merthogy sík itt minden, vagy csak kicsit emelkedik, de mindig, akár jön az ember, akár megy. Azután szakad a hó napokig, csípős a füstszag, mindenütt izzásig dudálnak a kandallók, hiszen az a divat, a kályha az snassz, olyan kell, amit a baumakszban is adnak és látni benne a tüzet, és oda kell tenni a hasított fát, ahol a szomszédok is láthatják, de veszünk akkor lánfűrészt is, ömlik tehát a füst a kéményeken, lenyomja a hóesés, a hajnali hideg köd, beterít mindent, élőt, élettelent, az éjszaka hazaérő, a kocsmától amúgyis füstszagú fiatalt, a szúrósszagú szutykos Gergőt, a légkondis autóból kilépőt, Ferit hajnalban, mikor indul dolgozni a fehér céges autóval, Konrádot, mikor harmadszor is körbejárja fekete autóját, s csóválja fejét, mert nem tudja lemosni.

Stekszes Jozsó szomszédja, a szemüveges Aurél taligával hordja ki a havat szorgosan kertjéből, ki tudja, mi értelme, ő biztosan adhatna magyarázatot. Amúgy csendes ember, nincs munkája két éve, azelőtt magasabban hordta az orrát, ki se nagyon köszönt az autóból, most már ő is rákapott a kocsimosásra, hozza-viszi a családot, a két gyereket, meg az asszonyt, aki most a kereső, mondják, hogy nem is rosszul kereső. Az audit persze el kellett adni, most a régi olasz kisautó is megteszi. Élére esik Aurélnál minden, valószínűleg a szar is, legalábbis a kertjén az látszik, mert a kerítés mellett tujasor áll vigyázzba, alattuk vonalzóval húzottan fehérkavics díszeleg, a járda is sarkosan fordul, szigorú a derékszög, azonos a fűszál magassága, párhuzamosak, darabka gyom nincs a gyepszőnyegben, virág se, most azonban hó fedi az egész kertet, Aurél pedig módszeresen és szorgosan lapátol, még szemüvegét sem igazítja s hordja taligával a Jozsóék melletti üres telekre a havat, amiből jön vég nélkül az utánpótlás, lassan indulni kell a gyerekért, asszonyért, Aurél gondosan elpakolja a lapátot, a taligát, annak helyét csík is jelzi a csempézett garázsban, kiáll az autóval, kilép még belőle, törölni ablakot, gondosan leveri cipőjéről a havat, mikor megint beül, nem összetaknyolni az autót. Az este korán jön már ilyenkor, a depresszióssabbak alkohollal bírják a sötétet, más máshoz nyúl, vagy magához. Szakad a hó, csendes a mi utcánk, még autó sem mozog. Két mezei nyúl óvatoskodik az útra, lassan ügetnek, meg-megállnak, fülelnek, néha ücsörögnek kicsit, azután továbbállnak. Nyomukat lassan befödi a hó.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Pogány Gábor
Szerző Pogány Gábor 79 Írás
Üdvözlöm a Héttorony közösségét, és köszönetem a meghívásért! Magam firkász volnék eredetileg, de miután korábban írtam egyebet, mint újságot, így laptól távoztom után is folytatom a billentyűzet püfölését. Kérem, fogadjátok kritikával szösszeneteimet, bár megjegyzem: a bírálatokat kritikával tűröm.