Öten voltak, s korán árvaságra jutottak. Bár nem tűntek nagyon szomorúnak, amikor a tarlón turkálva, elhullott gabonaszemek után kutattak.
Az elmúlt napokban többször kiültem leskelődni ide, de a siker valahogy mindig elmaradt.
Pedig a malacok jól tartották váltójukat. Megkerülték a Kun György tavat, átkocogtak a tarlón, meglábalták a náddal szegett csatornát és bevették magukat a napraforgóba. Az irányuk egyértelmű volt, de az időpontokkal némi gond adódott. Hol késő délután jöttek, hol kora este.
Vendéget is vittem rájuk. Igyekeztem nagyvonalú házigazda lenni, aki „beülteti barátait a tutiba”, de ez sem sikerült. A többieknek kissé meseszerűek voltak beszámolóim az öt árva malacról. Pedig azok az elmúlt hetekben szemmel látható gyarapodásnak indultak, s lassanként a tisztes süldő megnevezésre tarthattak számot.
Ám barátaim mindezek dacára sem látták őket. Én meg már hibáztam is belőlük egyet, amikor jó 300 métert futottam összegörnyedve a csatornaszél nádfalának takarásában, hogy megelőzzem a tarlón átváltó kis kondát. Aztán amikor ez sikerült és lihegve célozni próbáltam a kezemben „táncoló” puskával, szinte játszi könnyedséggel lőttem az egyik – alá.
Vadásztársaim a hír hallatán csak legyintettek. Szerintük ez csak egy alibi lövés volt, s így akartam elhitetni velük, hogy vannak a környéken disznók.
Be kellett látnom, hogy nem a jó kilátást adó magasles szellős magasságából nézelődve kell a vadat várnom, hanem elébe kell mennem. A következőkben tehát más taktikát választottam. Két alkalommal ugyan én sem láttam vaddisznót, de harmadjára…
Ekkor a tó kanyarulatát követve a tarló mellett, beültem a nádszélbe. Jó két órám volt még naplementéig. Héja libegett el mellettem szinte súlytalanul, ölyv taposta felettem a forró levegőt, s a tarló közepén fácánok csipegettek.
Nagyon meleg volt. Induláskor az otthoni hőmérő 38 fokot mutatott, s kint a nádban szinte megrekkent a forróság. Szásztelek irányából egy fiatal bak ballagott felém, de aztán a fejét rázva inkább behúzódott a napraforgóba.
Gondolom a szúnyogok miatt, amik közben dagadtra szórakozták magukat rajtam, de a legyek is „szépen” kitettek magukért… Főleg valami foltos szárnyúak. A szúnyogok csak csíptek, de ezek – haraptak!
Nagyon erős hit és akarat kell ahhoz, hogy ilyenkor kitartson az ember. Elhatározásom erős fala, mely szerint a végsőkig, de legalábbis a disznók érkezéséig kitartok, percről percre, mondhatni csípésről csípésre gyengült.
Éreztem, hogy már csak néhány csípés választ el attól, hogy kitartásom fala végleg leomoljon, s én vérem hullatva megfutamodjak, amikor valami kis szellő libbent, s pillanatnyi megkönnyebbülést adva, a vérszívók hirtelen eltűntek.
A malacok valamivel a fuvallat után, fél nyolc körül érkeztek. A tó nádasából váltottak ki, átviharzottak a tarlón, s eltűntek a csatornában. Azt hittem, hogy ezúttal elmarad a hullott szemek keresgélése és egyből a napraforgóval kezdenek, de valamiért meggondolták magukat, s néhány pillanat múlva visszaóvatoskodtak.
Hosszú percekig turkáltak előttem, s én vártam, hogy felém forduljanak. Volt, hogy megugrottak, futottak egy kicsit, megálltak, összezsúfolódtak, töprengtek, majd szétváltak, s tovább turkáltak. Lassan alkonyodni kezdett, így rádőltem a lőbotomra, s amikor az egyik közelebbi süldő a teljes oldalát mutatta felém, elengedtem a lövést.
A kis konda megugrott, s a disznók elnyúlt testtel vágtatva eltűntek a nádfal takarásában. Már csak négyen futottak. Az ötödik ott maradt előttem, a tarló sárga hátát rúgkapálva, de mire hozzá értem, lábainak céltalanná vált futása elcsendesedett.
Körülnéztem, hogy a tradíciókat tiszteletben tartva, utolsó falatként mit kínálhatnék vadamnak, de bizony a Hortobágy töretet adó nemes fában szegény vidék. A koraest már csak a magasra nyúlt katángkóró kékjét és a cickafark fehér ernyőit hagyta látni, a tarló melletti szálfűben.
A terítéken fekvő süldő fogai közé, a cickafarkból szorítottam néhány szálat. A sebszájra is rásimítottam egyet a fehér virágokból, bár nem hittem úgy a gyógyító hatásában, mint az ókori Achilles, aki állítólag sérült sarkát gyógykezelte hasonlóképpen.
Malacom se hitt benne, s tovább hevert.
Órámra pillantottam, aztán a kis disznóra, majd megint az órára: – nagyon korán volt még ahhoz, hogy ez az este véget érjen. Egy–két telefonhívással begyűjtöttem pár gratulációt, s hozzájuk néhány alkalmi vacsoravendéget.
Némi segítségért cserében, friss malacmájat ígértem a vadászbarátoknak. Gyorsan kizsigereltem vadamat, s autóba ültem. Mire a vadászházhoz értem, barátaim már hagymát pucoltak és szeleteltek az öreg diófa alatti kis asztalon.
Hangosan szipogva gratuláltak vadamhoz, de sírásuk nem tűnt meggyőzőnek. Kaptak még néhány vöröshagymát, s tudtam, mire mind felvágják sokkal őszintébb lesz könnyezésük.
Én mindeközben a vadászrészként hazavitt süldőmájat vettem kezelésbe. Megmostam, és szárazra törölgettem, majd a nagy ereket kivágva ujjnyi széles, vékony csíkokra metéltem az egészet. Megnéztem, hogy a többiek meddig jutottak a hagymaszeleteléssel. Tekintettel arra, hogy a jó resztelt máj a hagymától lesz igazán szaftos, szeretem, ha ezek egyforma arányban kapnak a serpenyőben helyet.
Kiosztottam hát még néhány hagymát, s ügyeltem rá, nehogy hozzám vágják valamelyiket. Szemmel tartva a szipogó társaságot, behátráltam a konyhába, s begyújtottam a kis sparheltbe.
A sparhelt hosszú, de kalandoktól mentes út után került hozzám. Nagymamám kapta alig használtan az édesanyjától, amikor férjhez ment nagyapámhoz. Azóta töretlenül szolgálja a családomat, s manapság nyugdíjas konyhai eszközként emeli a vadászház fényét.
Alaptulajdonságai közé tartozik a hűség és a hőség. Főleg így a nyár derekán. Elég volt most is egy kis maréknyi száraz nád és pár vékonyra hasított akác, hogy halkan duruzsolva ontani kezdje magából a hőt.
A nagy halom félbevágott és felszeletelt hagyma, csak púposan fért el a magas falú serpenyőben. A téli disznóölésből félretett zsír sercegve olvadt a csípős illatú zöldség alá, s miközben pirult, két jókora, vékonyra szelt zöldpaprikát dobtam hozzá.
A sercegést további akáchasábokkal fokoztam, s a kis kályha lobogó szemeibe bámulva, úgy éreztem, együtt pirulok a hagymával. Bár annak majd háromnegyed órát kellett sisteregnie még ahhoz, hogy krémesen aranybarnára válva zsírjára süljön.
Aztán felgyorsultak az események. A májat ráborítottam a hagymára, majorannát szórtam rá bőkezűen, s az ízek fokozásának érdekében nagy kanálnyi paprikakrémet kevertem a szortyogó hagymás májhoz. Apró kockákra vágott érett paradicsommal, s leheletnyi őrölt köménymaggal tettem teljesebbé a készülő ételt.
A teraszra kilengő illatok becsalták a kis konyhába a barátaimat, ahol egyenként biztosítottak arról, hogy már mindegyikük nagyon éhes.
Igen! Az illatoktól terhes múló idő, s a fogyó türelem könnyen teszi naggyá a szakácsot. El szokott érkezni az a pillanat, amikor már mindegy, hogy mit, csak enni lehessen. Persze ilyenkor sem hátrány, ha az elkészült étel történetesen – ehető.
Egy csipetnyi kakukkfűvel, és néhány gerezd összezúzott fokhagymával dúsítottam az illatokat, s amikor a paradicsomkockák eltűntek a már majdnem elkészült májszeletek között, nagy kanálnyi őrölt pirospaprikát szórtam az egész tetejére.
A vadászház teraszán terített asztalon megcsörrentek az evőeszközök, s halkan összekoccant két tányér. Friss kenyérbe vágott a kés, s a harmatos pohárban magasra futott a felhabzó sör.
Lehúztam a sparhelt platnijáról a serpenyőt, megsóztam az elkészült májat és kiléptem a teraszra. Furcsa, várakozó csend és remegő orrcimpák fogadtak. Hatalmas adagot szedtem mindegyik tányérra, s körítésként nagy karéj, ropogós héjú, puha belű kenyeret adtam hozzá.
Valahonnan előkerült egy üveg kovászos uborka is, hogy frissen savanykás sós ízével teljesebbé tegye a paprikás szaftban úszó majorannás resztelt májat. Az ínyeken ízek tobzódtak, s a hagymába sütött csípős paprikák tüzes útját, hideg sörrel hűtötték le a kényesebb torkúak.
Tíz óra után járt már az idő. Az öreg diófa lombja halkan zsongott a feltámadt széltől, valahol egy fácánkakas méltatlankodott az estében, s a kelő hold keleten elválasztotta a nádas körvonalát a sötétségtől.
Elmosolyodtam a nem először látott képen. A helyszín, az időpont és az arcok persze változhatnak, de a hangulat örök.
Közös programokat szervezünk, együtt vadászunk, húst sütünk, vagy bográcsban rotyogó pörköltet kóstolgatunk, és amikor eljön az este, s az izzó zsarátnok szikrát lök a sötétségbe, valami nemes itallal koccintunk a tűz körül ülő vadászok egészségére.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.20. @ 13:29 :: Pintér Norbert
