Tóth professzor szabadságának egy részét minden évben a Palomar hegyi csillagvizsgálóban tölti, koraesténként kollégáinak koncertezve, a késői órákat pedig az Univerzum vizsgálatának szentelve.
Elmondása szerint, a neves kutató egyik éjszaka a különös Macskaszem csillagködöt tanulmányozta a Sárkány csillagképben. A hajnalt megelőző órákban a fáradtságtól kissé hunyorogni kezdett és, hogy el ne szenderedjen, a teleszkóp mellett dúdolgatni kezdett.
Másnap délelőtt, már a villásreggeli fogyasztása közben is a „Csillagok, csillagok…” kezdet? népdal járt a fejében. Éppen egy újabb pohár narancslét töltött magának, amikor beléhasított a felismerés. Ez nem lehet véletlen, gondolta izgatottan, és szinte alig tudta kivárni, hogy este ismét a teleszkóp elé ülhessen.
Mint kiderült valóban nem tévedett, a tudós szemei el?tt ismét felbukkant az égi kottára hasonlító alakzat, majd a csillagképet egy számítógépes program segítségével elforgatva, a jólismert népdal hangjegyei tűntek fel sorra.
A szenzációs felfedezéstől egészen felvillanyozva, Tóth professzor a következő másfél hónapot lázas munkával töltötte, melynek eredményeképpen a szuperhúr elmélet egy újabb, egészen eredeti változatával állt elő.
Eszerint a Világegyetem nem más mint valamiféle kozmikus lant, melyet az elméleti fizikából ismert szuperhúrok feszítenek ki. A csillagködök és más égi objektumok pedig univerzális kottaként szolgálnak az Isteneknek, akik egymást szórakoztatva alakítják játékukkal a világ folyását.
Az eredeti teória egyben megmagyarázza azt is, hogy miért szeretik annyira a zeneszerzők a nyári éjszakákat a szabadban tölteni. Hiszen az égboltra kissé szerencsés szögből felnézve a teremtés leggyönyörűbb dallamait olvashatják ki.
