dr Bige Szabolcs- : Apám, szólok ma: adj, ha tudsz

Nyomtatás

Mikor belépett az irodába, minden hang elnémult. A férfiak bamba vigyorral az arcukon meredtek rá, s még Jucika is abbahagyta egy pillanatra a gépelést, hogy aztán annál dühödtebben verje a billentyűket.

Pedig nem volt semmi feltűnő rajta.

Hacsak nem a Tizian-vörös hajkorona, mely puha hullámokban keretezte kissé markáns arcát. Esetleg a diszkrét kivágású hófehér blúz, vagy a pasztellkék, térdközépig érő szoknya? Talán a félmagas sarkú topánka, mely előnyösen emelte ki a karcsú bokák vonalát?

— A mérnök urat keresem! — szólt hangosan, hogy a sarokban gépelő Jucika is meghallja.

— Nincs itt! — recsegte az elfoglalt titkárnő, enyhe kárörvendő árnyalattal a hangjában.

Újra tapinthatóvá vált a csend. Félbeszakadt a gépelés, és mindenki várt valamire. Jucika a visszavonulásra, a jövevény egy biztató megoldásra, a férfiak pedig valamilyen csodára.

Zoltán az iratai mögé bújva, suttogva kérdezte szomszédját:

— Ki ez az istennő?

— Könyvtáros az iskolánkban — jött a válasz —, a mérnökünk feleségének a barátnője. De ne reménykedj, már foglalt. Látod ott az üveges ajtó mögött azt a kalapos árnyat? Igen? Na, ezért mondom neked, hogy „tőle orrod fokhagymás!”

— Gyere, menjünk le a kávézóba, és mesélj még róla.

— Kisasszony — szólalt meg Zoltán szomszédja — a mérnök úr, csak ebéd után jön vissza. Ha üzenetet akar neki hagyni, mi átadjuk — készségeskedett tovább.

— Jó, majd visszajövök — válaszolt kilépve az ajtón.

Felzúgott az iroda: „hú, láttátok? Ki volt ez? Micsoda nő!” — kiáltások hangzottak, miközben Zoltánék kiosontak, hogy lemenjenek a büfébe.

— Te csak ülj le, én meg hozok két kávét, két üdítőt — mondta Zoltán.

Kisvártatva ott is volt.

— Nagy szerelem köti össze azzal a kalapos férfivel. Tanár az iskolában. Biológiát tanít.

— Mintha valami keserűséget érzek a szavaidban — figyelt fel Zoltán barátja hanghordozására.

— Mielőtt megismerkedett volna Ilona, mert így hívják, szóval mielőtt megismerkedett volna ezzel a szilimán, nyikhaj alakkal jegyben járt velem.

— Nocsak!

— Tudod, odahelyezték ezt a fiút az iskolába biológia tanárnak. Ezt végezte a főiskolán. Na, sokat kellett a könyvtárba járnia, nem volt még tanítási gyakorlata, és órák előtt a könyveket bújta, nehogy felsüljön a diákok előtt. Érted? Könyvek, versek, regények.

— Mások is jártak oda. Nem? Tanárok, diákok. Mindenki olvasott. Könyveket, regényeket, verseket.

Zoltán kicsit meglepődve folytatta:

— Igaz, hogy körülrajongták, de nem lehetett közel férkőzni hozzá. Éles nyelve van, nem hagyta szó nélkül, ha nem megfelelően viselkedette valaki.

Ez igaz is volt, mert megtörtént, hogy helyettesítette a titkárnőt az igazgatói iroda előtt, mikor egy úr nagy magabiztosan berobogott, azzal hogy az igazgatónővel akar beszélni.

— Önnek is jó napot! — mondta Ilona. — Az igazgatónő foglalt, tárgyal, nem mehet be hozzá senki.

— Én pedig be akarok menni, most. Jelentsen be! Velem ne kukoricázzon, én székely ember vagyok, és nem tűrök ellenkezést.

— Én meg székely leány vagyok, és itt nem fog parancsolni minden jöttment!

— Bocsánatot kérek, Dr. Kovács Jenő vagyok, tanügyi szakfelügyelő, és telefonon már egyeztettem az igazgatónővel.

— Nem kérek elnézést a szigorú elutasításért, mert nem fogadom el még egy tanfelügyelőtől sem a modortalanságot. Foglaljon helyet, ha végeztek az irodában, bejelentem.

Ilyen volt.

A könyvtári munka nem csak feladatot jelentett neki, hanem hivatást, szórakozást, kedvtelést is. A diákok, különösen a fiúk lelkesedtek érte, kicsit mindegyik szerelmes volt bele. Azt mondták róla, hogy tündérek leszármazottja.

A faluban, ahol született, azt tartották, hogy a Firtos oldalában látható egy tündérkisasszony fehér lova — ha jó idő következik. De ha nem látni a kővé vált hatalmas lovat a fenyők között, jobb, ha a gazda nem tervez másnapra szénacsinálást.

A Firtos lova pontosabban jelzi a másnapi időt, mint a legtapasztaltabb meteorológus.

Abban az időben, mikor a földet óriások és tündérek népesítették be, és az emberék még nem laktak házakban, élt a környéken egy hatalmas tündérkirály. Kiterjedt birtokai voltak a Bucsin gerincétől a Gagyi tetőig.

Megöregedett az öreg király és magához hívatta a fiait, hogy ossza el közöttük a birtokot.

— Apám! — kezdte a legidősebb fiú — szólok ma, igazságosan oszd el, amid van.

Így keletkezett Szolokma.

— Jól van — folytatta az osztozást a király, és a következő fiához fordult — itt van ez a hegy, legyen e tiéd.

Azóta nevezik a falut Etéd-nek.

— Én is itt vagyok — türelmetlenkedett a harmadik —, nekem is adj, ha tudsz.

Ott van ma is hegyen Agyha.

A maradék a legkisebbé lett. Panaszkodott is:

— Ez bizony kis mód!

S ott fekszik a völgyben Küsmöd.

A király halála után a fiúk gazdálkodtak, ahogy tudtak. Sokra nem mentek, s később összeházasodtak az emberek leányaival. Azt mondják, tőlük származnak a környék csípős nyelvű székely leányai. Akik itt élnek ma is köztünk.

Ezt is mind elmesélte Zoltán barátja, hozzátéve, hogy nem is lehet mindennapi dolog, ahogy „azok ketten” egymásra találtak.

— Szerintem valóban egy tündér Ilona. Ahogy engem ejtett, hogy nincs bennem harag! Csak bánat. Ez már meghaladja az emberi korlátokat.

— Most is szereted, úgy-e? — kérdezte Zoltán

— Mindig is fogom…