én csak hülyeségeket írok
hülyéknek,
akik aligátorok a katlanban, vagy éppen
lábukat lóbálják egy hintaszékben,
csónakot faragnak, és na lám,
glóriát rajzol rám a füstkarikám.
Ládikám ma inkább ladik,
lebegek a felh?k tengerében,
a kapitány mit kap? Irány
is és az Irán felé félúton
firkált fali firkalények,
kényük szerint, kedvük ellenében;
kár hogy nem jó egyik dugó sem
az aktuális lékbe.
Gyújtósomat belobbantom,
és hallom ahogy libben a függöny,
gúnyolódnak rajtam a szépek,
zöld öltönyben tömik a darabos
emberpépet,
és ez a szimpla valóság:
mostanság már csak néha tépek.
Itt a kezem, nem disznószar,
ordibál a hentes újra,
bámulom a messzeséget mint egy tompa
kontúrfest?, munka nélkül
egy feneketlen odúban.
mozgást érzékelek baloldalon.
Tarisznyámban érdekes, ordibáló lények,
fénnyel táplálgatom ?ket,
vakít is a széklet.
Mint látod, tátott szájjal félek,
oszladozó tetemekt?l mentesen
tettem az örökké valót,
egy hintaszékben díjazom
a sápad-szürke naplementét,
és persze a komplementerét,
ittas kapitánya vagyok
önmagam ladikjának,
diktafonnal kezemben,
az istenem most diktál.
Ma reggel is sajtóhibára ébredek,
a kávém lényegében hideg,
a kontúrokat átfestette a hajnal,
miközben álmodtam, pár szót váltottunk.
A hold udvarán játszottunk,
veled magány, leprás cimborám.
Égett kottahalmok maradékát
ragasztottuk találomra
össze,
-van zavarodva a világ,
mint egy marék zsírkréta
egy óriási kez? baba kezében,
örvénylünk, majd összefolyunk,
mint vízcseppek a szélben.
Lámpát gyújtok
a hangár hungarocell teraszán,
ezertonnás állatokat becézek,
nem is zuhanunk a földre,
mert a fizika ily szeszélyes.
Ma éppen taszít magától el,
kapaszkodom a perifériámba,
látószöget vernek a karton koponyámba,
hogy a csíkok helyet lássam
a színeket is máma.
Ez csak valóság,
konstatálom, sírva menekülök
egyre ostobább és betegebb
szürreális világomba, nincsen gomba,
a halál el?l lassan elsétálva,
egyre jobban fordulva kifelé,
apró csicserg? madarak csipkedik
a nyers húsom.
búsulok kissé,
kalapom karimáján
üldögél a szerelem,
szeretlek, mondom neki,
de nem létezik kegyelem,
suttogja fülembe,
miközben kardot húz,
és emlékszem, a szemközti kocsmából
kiáradó blues
éppen egy nagy t?zr?l szólt,
amiben emberek százai vesztek,
és emlékszem az ördögökre
akik veled szeretkeztek.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szendrői Csaba
