A mindent bearanyozó, kés? délutáni napsugár egy pillanatra még megpihent a Carrer de Moncada és a Hermanos út sarkán lév? étterem teraszán, majd befejezve aznapra a szolgálatot, továbbállt a homályos üveg? pékség felé, ahonnan egész nap friss kiflik illata szállt, betöltve az egész teret.
Távozását senki nem vette észre, pedig az étterem zsúfolásig tömve volt napszemüveges, szalmakalapos turistákkal, akik Charlie szerint mind egyformák voltak, kivéve persze azt a parányi különbséget, hogy éhesen várakozva, vagy éppen jóllakott elégedettséggel ücsörögtek a bambusznáddal körbekerített, szinte egésznap fényben úszó kerthelyiségben.
Charlie hat hónapja volt segédpincér ebben a szobrokkal és szök?kutakkal telizsúfolt étteremben, amelynek homlokzatára cikornyás bet?kkel festették fel, hogy
Restaurante Aquamarine
és ahol független, önálló életének biztosítékát remélte.
Charlie huszonhat éves volt, és afrikai származásához ill?en koromfekete, minek köszönhet?en a környéken mindenki csak Fekete Charlie-nak hívta, ami ?t egyáltalán nem zavarta – kivéve talán azokat a magányos órákat, amikor a sötét plafont bámulva az élet nagy kérdésein merengett az alig ablakos albérletének sz?k szobájában… de ezekr?l az érzésekr?l soha, senkinek nem beszélt.
Nem beszélt továbbá José, a f?pincér és üzletvezet? zsarnokságairól sem, aki nap mint nap megkeserítette életét az állandó, már-már perverz kegyetlenségeivel, amelyek Charlie szerint épp oly' feleslegesek voltak, mint kicserélni minden vendég után az abroszt; náluk a faluban a legtöbben még zsebkend?t sem láttak, mégis mindig mosoly ül az arcukon, ezek a külföldiek pedig olyan unottan eszik a legkövérebb rákot is, hogy a nézése is fáj. Minek akkor ez az egész felhajtás?
Persze mint annyi másról sem, a terít?kkel kapcsolatban sem kérték ki soha Charlie véleményét, amit tulajdonképpen nem is bánt annyira, mert Charlie az a fajta ember volt, aki minden nap tudott örülni a házfalakra vetül?, megnyúlt árnyaknak, a tenger fel?l jöv? szél sós harapásának, és az arcát simogató melegnek…
Vagy a szemközti trafikos n? látványának, aki ugyan egy rosszul kezelt gyermekbetegségnek köszönhet?en járás közben kissé húzta a bal lábát, de sz?ke volt és fehérhúsú, és soha nem hordott melltartót…
Charlie meg volt veszve érte.
Történetünk idején Isabelle – mert, hogy így hívták a trafikos n?t – éppen akkortájt zárta be a boltját, ahol képeslapokat, bélyegeket és színes útikönyveket árult, majd jellegzetesen döcög? lépteivel – de észveszejt?en hullámzó keblekkel – a téren keresztül hazaindult. Charlie hosszú hetek óta ízlelgette magában a pillanatot, hogy egyszer megszólítja, de amint az asszony közelébe ért, mintha elzsibbadt volna a lába… képtelen volt megtenni a dönt? lépést, ami álmaiban olyan egyszer?en ment. A valóság hirtelen kiábrándító hidegzuhanyként villant végig a tudatán: végül is nem más ?, csak Charlie, a fekete segédpincér… ugyan, vajon mi szépet láthatna meg benne Isabelle?
„Charlie, cserélj abroszt! Ácsorgásért egy majmot is fizethetnék! Az legalább vicces…" – a pattogó, kemény szavak egészen közelr?l visszhangoztak a fülébe, amint José, a f?pincér és üzletvezet? az egyik üressé váló asztalra mutatott éppen akkor, amikor Isabelle talán életében el?ször Charlie-ra vetette a vastagon felhordott, kék festékkel körbezárt tekintetét.
Charlie nagyon szégyellte magát.
Dühében legszívesebben letépte volna a pecsétes terít?t, hogy azzal fojtsa meg Josét, aki hátrafésült, zsírosan fényl? hajával és húsosan vaskos orrával most éppen olyan volt, akár egy pingvin, miközben nyájasan, de éhes pillantással Isabelle-re köszönt – ám Charlie végül semmit sem tett.
Csupán nyelt egy keser?t, és kicserélte az abroszt.
Aznap éjjel nem tudott elaludni.
Folyton az járt az eszében, hogy miért is ilyen bonyolult az élet, és miért olyan borzasztó nehéz dolog a szerelem, és egyáltalán nem értette a költ?k magasztos ömlengéseit a témával kapcsolatban, mert Charlie pontosan tudta, hogy a szerelem, a mindent elsöpr?, féktelen szerelem fáj, jobban, mint bármilyen más kín az életben. Az Isabelle iránt érzett szerelme egyszerre meghatározta a gondolatait, kis, unalmas skatulyákba rendezve minden tulajdonságát, és sokkal tisztábban megértette vele a hovatartozását, mint az a furcsa, öreg fickó aranykeretes szemüvegben, aki a múlt héten visszavitette a tányérját, csak, mert Charlie megfogta a koszosnak vélt, fekete kezeivel…
Az emlékezés vörösen izzó lángrózsákat égetett az arcára, de Charlie elhatározta, hogy csak azért sem fog sírni. Inkább anyja vályogházára gondolt, ahol soha nem kellett fáznia, és ha nem is volt tele mindig a hasa, legalább merészeket álmodhatott egy új világról, ahol végre más lehet majd, mint a többiek… de itt mir?l álmodjon?
Aztán bosszúsan arra gondolt, hogy tulajdonképpen onnan is elvágyódott…
Azon az éjszakán nagyon szerette volna megérteni az életet, ezért csak sokára, és akkor is fanyar szájízzel aludt el.
…
Az utcán hömpölyg?, színes forgatag végül a kis teret is elérte.
Az emberek színes maskarákban ünnepelték a nyár leghosszabb éjszakáját, félretolva a legmakacsabb gátlásokat is, ahogy az idegen testek lázasan összeértek a zene ritmusára. Kivehetetlen, örömittas hangfoszlányok úsztak a széllel, míg bele nem ütköztek a teret körülölel? házak növényekkel telezsúfolt balkonjai, és a hatalmas pálmák sziluettjeibe, amelyek a sötétben, mint óriás legyez?k terültek szét.
Charlie-t is magával ragadta a tánc és a zene vad egyvelege; fényes, fekete arcáról vidáman köszönt vissza a holdfény, ahogy vigyorogva sétált az énekl?, szambázó tömeg közepén. Eleinte gyakran körülnézett – kereste maga körül a megrovó tekinteteket – amikor engedve a vérében üvölt? parancsnak lopva táncolni kezdett, de itt senki nem szólt rá. Ehelyett egy csoport idegen itallal és cigarettával kínálta – Charlie soha életében nem kóstolta egyiket sem – de a kínálásnak nem akart ellenállni. Csak nézte, ahogy a cigaretta körbejár a vidám fiatalokból álló társaság mindegyikén, miután ? is beleszívott, és szinte kéjes öröm járta át; az ? fekete szája után ittak, az ? fekete nyálát kapták be a cigarettavégen…
Charlie egyszerre megrészegült önnön korlátlanságától, és furcsán könny?nek érezte magát… tulajdonképpen legy?zhetetlennek.
A Restaurante Aquamarine körül éppen abban a pillanatban húzták le a biztonsági rácsokat, amikor Charlie-t arra sodorta a tömeg. Hirtelen elkeserítette a gondolat, hogy két nappal azel?tt kirúgták, amiért egy hölgy panaszt tett rá; állítólag szemtelenül bámulta a melleit, és miközben rásegítette a könny? kabátkát, mintegy véletlenül meg is tapogatta… „Legközelebb majd tudod, hová tedd a mocskos kezeidet! Itt nem rontod többé a leveg?t!" – José arcán a szánalomnak jele sem volt, miközben ezeket a szavakat mondta, majd a fizetése nélkül útjára bocsátotta.
„Így jár, aki nem tudja, hol a helye…"
Charlie igazából most nem is akart ezekre a dolgokra gondolni… Örülni vágyott végre, és nem gondolni a holnapra: a munkakeresés gyakran megalázó pillanataira, a nemsokára esedékes lakbérre, és Isabelle-re, akit talán soha többet nem lát viszont…
Isabelle.
Mint egy látomás, úgy t?nt fel váratlanul.
Az étterem el?tt, flitteres blúzban álldogált, és bár nem látta pontosan a tömegen át, de valakivel beszélgetett, majd az a valaki hosszan és vadul megcsókolta… aztán Isabelle búcsút intett neki és elindult a téren át, hazafelé.
Amikor mintegy varázsütésre szétnyílt az emberfal, és Charlie meglátta végre, hogy ki álldogált még egy darabig ott Isabelle után nézve, átjárta a soha nem ismert, fagyos gy?lölet… majd a n? után eredt.
A sz?k mellékutcák elnyelték a távoli karnevál egyre messzebbr?l jöv? hangjait.
Két-három méteres sikátorok ezek, amelyek csak a nyári nap fényében t?nnek hangulatos búvóhelynek a színes városi forgatag után. Ezekben a percekben inkább fojtogató és titkokkal teli színtere a fájdalomnak; Charlie érezte, ahogy a torka a szívében dobog, pedig Isabelle döcög? léptei nem diktáltak meger?ltet? tempót, mégis…
Hangtalanul suhant a hosszú árnyakat vet? erkélyek rácsai alatt, amelyek mögött békés polgárok szuszogtak, nem is sejtve a benne küszköd? démonokat, akik mindenre készen várták, hogy el?bújhassanak.
Aztán egy pillanatra mozdulatlan lett minden: Isabelle lelassított, majd megállt, és anélkül, hogy visszafordult volna, maró gúnnyal a hangjában, megszólalt:
– Meddig akarsz még követni, Fekete Charlie?
Erre Charlie elmosolyodott, de a mosolyában nem volt semmi der?…
– Fogalmad sincs róla, mit akarok… – válaszolta volna, de torkán akadt a szó. F?leg miután Isabelle a falnak simulva megvárta, majd szemtelenül rámosolygott:
– Vedd el, amit akarsz, Fekete Charlie, nincs semmim, amit most ne adnék neked önszántamból… – majd lehúzta a válláról a flitteres blúzt, amit?l el?bukkant az egyik hatalmas, hófehér melle.
– A szerelmed…– dadogta Charlie – a szerelmed kell… – erre Isabelle felnevetett bántó, éles kacagással, majd szigorúan a férfira nézett.
– A szerelmem, Fekete Charlie, nem kaphatod meg… otthagytam egy hajnali park fázósan vacogó fáinak, egyszer nagyon régen…otthagytam az álmaimmal, így bennem nincs szerelem többé, Fekete Charlie. Meg kell értened. – aztán tétován hozzátette – Ezenkívül minden mást megkaphatsz… tudom, hogy vágysz rá…vedd el Fekete Charlie, bár tudd, hogy néha a semmi töb, mint a minden, majd egyszer talán megérted.
Charlie végigsimogatta a szemeivel az asszony el?hagyott mellét, ami olyan volt az éjszakai sötétségben, mint a világító hold, mellette a flitterek, mint ezernyi csillag, de a düh a gyomrában még mindig feszítette…
– José… – lihegte. – Josét szereted, tudom… láttam.
– José? – Isabelle megint felkacagott, de most mintha valami vicces történetet hallott volna. – José csak elveszi, amit akar… nem olyan mamlasz, mint te, Fekete Charlie! – aztán visszahúzta a blúzát és indulni készült… de el?tte még odaszólt neki: – Látod? Soha nem leszel senki, Fekete Charlie, csak egy koszos néger a sok közül…
Charlie arcát elöntötte a vér.
Ezt már nem bírta elviselni… ez már sok volt… minden sok volt…
– És te? – ordította. – Te egy kurva vagy! José kurvája, mindenki kurvája… pedig annyival több lehetnél… – aztán utána rohant és nekidöntötte a falnak, s csak ütötte, harapta, karmolta, ahol érte…
Isabelle megpróbálta lelökni magáról, de Charlie inas, szikár teste, mint a páncél feszült rá. – Nem érted? Senki nem lehet sem több, sem kevesebb, mint ami… csak az lehetsz, aki valójában vagy, minden más csak púder, de te egy állat vagy, Fekete Charlie, már tudom, egy állat…
Charlie ujjai ekkor a nyakára fonódtak, és szorítani kezdték…
Igen, egy állat volt, már ? is tudta biztosan, hogy egy állat… és meg fogja ölni Isabelle-t, aztán itt teszi magáévá a vizeletszagú sikátorban, hát vesszen akkor minden… vesszen örökre…
Isabelle egérarca fájdalmas fintorba torzult, ahogy kiszorult a leveg? a tüdejéb?l, és Charlie megb?völten nézte… valahogy így képzelte el, csak ágyban, párnák közt, és azzal a különbséggel, hogy akkor Isabelle lábai fonódtak szorosan a derekára, de már nem kell… már semmi nem kell… semmi, semmi, semmi nem kell…
A hasfalába hirtelen belefúródó, hideg penge egyáltalán nem fájt Charlie-nak, csak furcsa érzést keltett, nagyon furcsát… de végre elengedte a n? nyakát, és döbbenten próbálta visszatartani az egyre öml?, ragacsos vért. Nem sokkal kés?bb megszédült, aztán a falnak zuhant… értetlen csodálkozással nézett fel az asszonyra, akinek a kezében elegáns bicska fénylett, rajta Charlie vérével.
– Pedig ez most igazán… tökéletes lett volna… – nyögte, mire Isabelle mellé lépett, és újra megszúrta.
– A tökéletes dolgok mindig befejezettek. – szólt, majd kissé húzva a bal lábát, döcög?sen hazaindult.
A hajnali napsugár a megszokott der?vel aranyozta be a városka utcáit. Sikátorról sikátorra járt, megülve néhány pillanatra a korán ébred?k kávéscsészéjének peremén, a pálmafák levelein, vagy az utca kövén haldokló, fekete férfi vértócsájában…
Charlie érezte, hogy nemsokára hazatalál. Messzebb, sokkal messzebb jut majd el, mint amir?l valaha is álmodhatott, messzebb még anyja kunyhójánál is… rájött, hogy Isabelle-nek mégsem volt igaza: a tökéletességnek soha nem lehet vége.
„Soha többé nem leszek Fekete Charlie…" – gondolta elégedetten, majd belevigyorgott a napfénybe. – „a Véres Charlie sokkal jobban illik hozzám…" – aztán végre megpihent.
Ezt a nevet legalább ? adta saját magának.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Kiss Jánosné