1.
Ülök a folyó habzó kövén,
ujjaim közt’ konok homok szitál.
Az aranyló szemek, mint sorsom pereg,
s köröttem szunnyadóőszi táj.
Tétován, riadtan meg-meg állva,
vállamra karvalyszárnyú alkony ül.
S mintha az ég csillagot dobálna,
a lomha vízre színezüst terül.
És millió apró szikra pattan –
amott a túlon rőt lángú fák –
S akár piros alma ha avarba pottyan,
száraz ajkamon elrejt?z a nyár.
Hirtelen valami langy es? esik –
talán csak szemem sáros göröngye hull –
porlepte arcomon a múltat görgeti,
lecsorgó penge éle torkomhoz nyúl.
2.
Ki vagyok én?
Tán’ eldobott szavak néma ?re,
másszak hegytetőre,
dadogó számba kavicsot tegyek?
Halkan suttogjam neved a szélbe,
vagy őrjöngve, üvöltsem mint a sziklagörgeteg?
Mert szeretlek,
ahogy csak ember szerethet embert.
Mint gyermek a csínt, s kit anyja megvert
mégis zokogni bús ölébe bújt.
Tébolyult álom ez,
mint nemlátót vezetnek ösztöneim.
Kusza árnyakból rakott elefántcsont-
toronyban élünk, mi zúzza létünk,
s hol hófehér ajtókat marnak könnyeim.
És kezünkről ártatlan csókokkal
oldottuk láncaink – rozsdás sikoly –
mely vörös tőrét szívembe vájja.
Legyőztél, én elmegyek csendesen,
mint bukott Isten a folyó tükrén járva.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 11:11 :: Fövényi Sándor
