II. rész
És sehol egy létra, amin felmehetne!
Szárnyait emelgette, el-elrugaszkodott a földről. De ahány elrugaszkodás, annyi visszapottyanás!
Mi lesz most?
Hogyan fog visszajutni az udvarba?
Lehet, hogy sehogy?
Lehet, hogy mostmár mindörökre kint marad?
Ezt, ő nem így gondolta el!
Sehogyan sem gondolta el, ez volt a baj!
Kénytelen-kelletlen, be kellett látnia, hogy felrepülni hótta napjáig sem tud.
Abba hagyta a kísérletezést, de nem hagyta abba a kiút, akarom mondani, a beút keresését.
Járkált a magas kerítés tövénél oda-vissza! Járkált fel és alá!
Rést keresett! Egy parányi rést, hol testét átpréselve bejuthat az udvarba!
Egyre növelte a megtett távolságot. Szerencséjére! Mert egyhelyütt, felcsillant a remény!
Rálelt a kerítés alatt egy kiásott mélyedésre!
Amit Sajó kutya ásott magának, hogy kibújhasson, ha kóborolni támad kedve.
Ahol pedig egy kutya kifér, ott egy tyúkocska könnyedén befér!
Nem tétovázott sokáig.
Átbújt a lyukon, és máris bent találta magát az udvaron.
Elvegyült a többi aprójószág között. Evett, ivott, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi szokatlan.
Azután, mivel esteledett, és a tyúkok korán pihenőre térnek, ő is bement a tyúkólba a többiekkel.
Megkereste helyét a tyúklétrán, — merthogy ott is rendnek kell lennie! Senki nem foglalhatja el a másik helyét! — és elhelyezkedett.
A fárasztó nap után hamar elaludt.
Gyönyörű álmot látott: pihe-puha, apró, sárga kiscsibékről álmodott!
Az ő csibéiről! Akiket terebélyes szárnyaival takargatott! Óvón, védőn, nehogy valaki is ártani tudjon nekik!
Másnap, érezve, hogy ismét születőben van egy tojás, már önkéntelenül vitte lába a létra felé.
Felrepdesett rajta, átugrott a kerítésre, még egy huppanás le a földre, és már futott is a bokorba.
Örömmel látta, hogy előző napi tojása érintetlen.
Tehát, nincs veszély!
Odarakta második tojását is. Most már két tojás volt a rejtett fészekben.
Dolga végeztével megkereste a lyukat a kerítésen, és máris ott volt, ahonnan elindult.
Ami közben történt, arról senki nem tudott, nem tudhatott.
Ez csakis az ő titka volt!
Azaz, édesanyámnak feltűnt, hogy napközben nem látja az ő kedvencét! Úgy gondolta: biztosan, csak nem kerül az útjába. Végezte a dolgát — mindig volt dolga, soha nem láttam tétlenül —, és megnyugodott, mert az esti és a reggeli etetésnél, mindig ott látta a többiek között. És a kis galárisos, olyankor úgy viselkedett, mint mindig: kikövetelte magának a simogatást, a becézgetést.
Így ment ez, jó néhány napon keresztül! A kicsi, eldugott fészekben szépen szaporodott a tojás!
Mígnem egy napon Gyöngyikére rátört a kotlási láz!
Nem betegség ez, csak egy folyamat. Ilyenkor a tyúkok nem tojnak több tojást. Csak és kizárólag arra vágynak, hogy az eddig megtojt tojásaikból, fiókákat kelthessenek!
— Tudod! Pontosan úgy, mint a madarak!
Ennek, nem minden esetben örülnek a gazdasszonyok!
Mert amíg rajtuk van a kotlási láz — ami, három-négy hétig is eltarthat — nem tojnak egyetlen tojást sem.
Különféle praktikákkal, megpróbálják kihozni, ezen állapotukból: hideg vízben megfürösztik, sötét helyre zárják, például.
A Gyöngyike kotlási lázának viszont, nagyon megörült édesanyám.
— Jó tyúkanyó lesz belőle — mondta —, elültetem! Már tojásokat is válogattam!
Hiába volt a szándék, mert Gyöngyike egy szép napon eltűnt!
Kerestük mindenfelé, sehol nem találtuk!
Édesanyám még el is siratta tyúkocskáját.
Biztosra vette, hogy valamiféle galád tyúktolvajnak esett áldozatul!
Ezalatt Gyöngyike, a világról teljesen megfeledkezve ült a saját, titkos fészkén!
Testével melengette a maga rakta tojásokat.
Időnként lábával megkavarta, hogy minden tojás, minden oldala egyforma meleget kapjon.
Hogy a szunnyadó, parányi életek egyformán fejlődhessenek!
Amikor megéhezett, vagy megszomjazott, a körötte himbálózó levelekből, bogyókból csipegetett.
Olykor eszébe jutott az otthoni finom búza, kukorica, vagy éppenséggel a tiszta, friss víz. De a tudat, hogy kiscsibéi lesznek, erőt adott neki, és zokszó nélkül kotlott tovább!
Leírhatatlan az az öröm, amit akkor érzett, amikor halk, erőtlen kopogtatást hallott az egyik tojásban.
A kitörni készülő élet kopogtatása volt az!
Majd egyre több, és egyre erőteljesebb lett a kopogás.
Tudta, vagy csak érezte? — hogy fiókái kifejlődtek annyira, hogy szűk lett nekik a tojásházikó, és kitörni készülnek abból. Szorgalmas munkával törekedtek feltörni a tojáshéjakat, hogy kibújhassanak erre a szép világra!
Nemsokára már reccsenéseket is hallott!
Repedeztek a tojásbörtön falai!
Halk csipogás jelezte a győzelmet!
Egy…, kettő…, három…, négy…, és így tovább, míg mindegyik tojás magát megadva, hullott darabokra!
Gyöngyike, meleg tyúkanyó testét feljebb emelte, nehogy egyetlen csipogó, pihe-puha jószágnak baja essék!
Szárnyait szétterjesztette, hogy azzal is növelje maga alatt a teret!
Szíves szóval beszélgetett az ő kicsi fiókáival.
Még mesélt is nekik, hogy a fárasztó munka után aludják ki magukat.
Közben érezte, hogy rettenetesen éhes és szomjas!
Ha nem jut rövid időn belül rendes élelemhez, baj lehet!
Tartott az úttól is: bírják-e a kiscsibék!?
De azok olyan fürgék, virgoncak voltak, hogy elhessegette ezt a gondolatot.
Elhatározta: hogy hazatér!
Előbújt a bokorból és körbekémlelt.
Minden csendes volt. Csak néhány madárka trillázott, és színes pillangók cikáztak a tiszta, kék ég alatt.
Magaköré gyűjtötte csibéit és elindultak.
Minden baj nélkül értek el a kerítés alatti lyukhoz.
Átküldte az apróságokat, azután ő maga is átbújt.
Hazaértek!
Gondolhatod, hogy mekkora volt a meglepetés a baromfiudvarban!
A kakas fényes nappal kukorékolta el magát!
Amit ő, ok nélkül, soha meg nem tenne!
A pici csibék, a szokatlan, érces hang hallatán, riadtan bújtak anyjukhoz.
Ő pedig, szép szavakkal, szelíd hangon, kedvesen magyarázta el nekik, hogy a kakastól nem kell félniük.
A tyúkok is megörültek az új jövevényeknek!
Mint afféle „asszonynépség” mindegyik mondta a magáét!
Egyszeriben hangos lett a baromfiudvar!
Még Sajó kutya is elugatta magát, pedig igen csendes jószág volt őkutyasága!
Meghallotta édesanyám is ezt a hangzavart.
Kiment, hogy megnézze, mi okoz ekkora felfordulást a tyúkok között.
És akkor meglátta, elveszettnek hitt kedvenc tyúkocskáját.
Értett már mindent, ami az elmúlt hetekben történt!
Ha sírt bánatában, elveszettnek hitt Gyöngyikéje miatt, most örömkönnyek gyűltek szemébe!
Leguggolt szeretett jószága mellé, és simogatta, becézgette, egy cseppet sem haragosan meg is rótta elkódorgása miatt.
Kötényébe szedte az apróságokat.
Ölébe fogta a szökevény tyúkanyót.
Bevitte őket a tyúkólba.
Friss, ropogós szalmából királyi helyet készített nekik.
Finom kukoricadarát, friss vizet tett eléjük.
Azok pedig jóétvággyal ettek, ittak.
Édesanyám, mint aki szívének kedves ajándékot kapott, boldog mosollyal nézte a nyüzsgő, bolyhos csibecsapatot!
S örömtől csilogó tekintettel kísérte, amint a jóllakott, csipogó sárga kis gombolyagok, anyjuk melengető szárnyai alá bújtak.
Egészen addig ott maradt — mégha bármilyen sürgős dolgot hagyott is félbe — amíg elhalkult a csipogás, és beállott az édes álmot hozó csend.
Leírtam: Feldebrőn, 2001. tavaszán Kása Terka/ Kiss Jánosné
Legutóbbi módosítás: 2009.01.10. @ 12:44 :: Pápay Aranka
