Ha nem megy el ajándékot vásárolni, talán örökre a feledés kútjába merül a kicsiny játék baba. *
Szerette az évnek ezt az időszakát, minden évben örömmel készülődött a Karácsonyra. Már november közepén listát kért a családtagoktól s eltervezte, mikor indul beszerezni az ajándékokat. Időben kellett tervezni, mert férje nem rajongott a nagy bevásárló körutakért. Morgott, dünnyögött egy kicsit minden alkalommal, de azért vitte hűségesen boltról–boltra. Ott aztán magára hagyta, nézelődjön, vásároljon kedvére.
Először az ajándékokat vette meg a karácsonyfa alá, majd a jócskán megrakott kocsival az édességek és az illatszeres polc felé vette az irányt.
Mikulás csomagot tervezgetett az unokáknak.
A három nagyobb fiú már jobban örül valami kozmetikumnak – gondolta –, de a legkisebbnek még édességeket válogat a csomagjába. A pultokon ott piroslottak a gyönyörű mikulás figurák, arasznyi nagyságútól a félméteresig, mindenféle.
Ő is kapott gyerekkorában – emlékezett vissza –, ő és a legkisebb bátyja.
A háború idején voltak gyerekek ők négyen, a két nagyobbik testvérének már nem jutott meglepetés, csak nekik, a kicsiknek. Na, nem úgy, mint most, hogy mindenfelől áradnak a csomagok a gyerekek felé! A szülő, az óvoda, az iskola, a nagyszülők, a keresztszülők Mikulása, mind–mind ki akar tenni magáért. Újabban már nem csak csomagot, hanem játékot is tesznek a szülők az ablakba.
Vajon tudnak–e annyira örülni ezek a gyerekek a rengeteg ajándéknak, mint amennyire ő örült annak a kis mikulásnak, amit a fűzős cipőjében talált december hatodika reggelén? Amit még csak meg sem ehetett karácsonyig, mert addig az üveges szekrényben kellett tartani a csuprok előtt.
Ekkor, talán éppen a csuprokra gondolva villant fel emlékeinek sok–sok évtizedes mélyéből a baba. A baba, amit az édesanyjától kapott. Talán hat vagy hétéves lehetett, már nem emlékszik pontosan, arra sem, milyen alkalomból kapta. Azt meg még elképzelni sem tudja, hogy a háborús évek közepén, hogyan tudott a kevésből kiszakítani annyi pénzt édesanyja, hogy megvehesse.
Ma már tudja, hogy egyszerű, olcsó kis játék lehetett, de akkor számára ez volt a világ legszebb babája! Talán tíz centis lehetett és kaucsukból készült. A haja festve volt, a kis virágmintás ruhát ugyan nem lehetett levenni róla, viszont ágyat is kapott hozzá. Igazi babaágyat, párnával, takaróval. Belefektette a babát, betakargatta, mint őt szokták esténként.
Édesanyja megsimogatta a copfjait és a fülébe súgta:
– Apádnak ne mutasd meg! Ha játszottál vele, mindig visszatesszük a csuprok mögé.
Csodálatos ajándék volt, volt soha nem kapott szebbet. Akkor még nem tudta, hogy ez lesz az első és egyben utolsó babája egész életében. Édesanyja hamarosan meghalt s négy gyerekével özvegyen maradt édesapjának kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy játékot vegyen gyerekeinek.
Állt az édességek előtt, egyik kezében egy mikulással, másikkal a kosárba kapaszkodva. Körülötte jöttek–mentek az emberek, szólt a zene, a hangosbemondóból áradtak a reklámok, de ő mindebből semmit nem vett észre.
– Vajon hova lett az a baba, mi lett vele? – sajdult fájóan szívébe.
Férje hangja rántotta vissza a valóságba.
– Hogy állsz a vásárlással? Látom sikerült megvenned a fél áruházat!
– Sikerült, mehetünk fizetni – tett bele még néhány csokoládét a kosárba.
A pénztárnál hosszú sorban várakoztak az emberek. A gondolat váratlan volt nem tudott, de nem is akart ellenállni neki.
– Maradj csak, mindjárt jövök!– mondta férjének.
– Mit felejtettél el?– szólt az utána.
Két lányuk után négy fiúunokájuk született. Legalább harminc éve, hogy utoljára babát vásárolt.
– Megyek, megnézem a babákat – intett vissza, férje döbbent tekintetével mit sem törődve.
A játékosztály polcain csodálatos babák sorakoztak. Az egyiket meg lehetetett etetni, a másik énekelni tudott, a harmadik beszélni, a negyedik táncolni. Volt olyan baba, amelyikhez lovat, kastélyt, hintót, ruhatárat lehetett vásárolni. Pólyában feküdt az egyik, a másikra estélyi ruhát adtak.
Álmélkodva nézte őket egy darabig, aztán visszasétált a férjéhez. A sor még mindig hosszan kígyózott.
– Mit láttál? – kérdezte a férfi.
– Semmi különöset – válaszolta és visszaállt a kosár mellé.
Babák – nézett vissza a játékokra elnéző, derűs mosollyal – ugyan már!
Egyik baba sem volt olyan szép, mint az, az övé.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Kovács Lilla Katalin
