Szepes Máriának
Sok régi életem, te égi búborék,
ha boldogtalanság tesz fontossá,
szomorúság sejtet meg a lélekb?l valamit,
akkor ne keserítsen, ha békén hagy a lélek,
– akár élek, akár nem –, csöndekbe érek.
Lehet Istenr?l tapasztalásunk,
mint apró gyermekünk, ki jól „elvan”
magában, játszik is, egészen addig,
míg meg nem lát minket és fel nem
sír bel?le, hogy egyedül volt eddig.
Ki egykor szerettem és oly annyira,
hogy érte élni és örökké akartam,
s még a halál is életem része volt –
ma már remélek élni csak egyszer,
soha vissza nem j?ni, ha lehúny a nap.
Nem vigasztal hite a lélek-öltözésnek,
ruhámmal együtt magam székre teszem,
és úgy elaluszom, álomtalanul,
lehetnék leped?, párna, jó lesz paplanul;
csak emberként ne legyek, vigasztalanul.
Vajon ki bízik jobban? Aki lát,
vagy a vak, aki beletartja arcát
a napfénybe, meleg éjszakát néz,
és nekiindul a világnak.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Petz György
