Petz György : Akár a baglyok

Nyomtatás

Akár a baglyok

(ébredés)

Egy nap a föléd hajló csendre riadsz,

s mintegy emlékként – kisz?röd bel?le

a megcsalt szeret?k énekét.

Hallod a fogadkozások ?szinte szóit,

a kristálytiszta egyértelm?ségeket,

testek együtt lélegzését;

és a vékony húrt, az elpattanást,

a bels? zene végét.

Ilyenkor hajts fejet, szeresd a karikás szem?,

múltba fagyottan ténferg?, fura szavakat morzsoló,

megcsonkolt figurákat;

kik er?ket mutatnak, hisztériáznak, vállat vonnak,

s oly egyszer?en sírnak belül,

h?ségüket ?rizni odébbállnak,

kihordják a fájdalom zárványait,

vagy évek múlva köpik ki,

akár a baglyok

a csontokat.

A jó közös sebek, hol ágak összeforrnak:

viszketnek, fájnak, véresek;

amit a másiknak rég nyitottál:

idegenség-hegek;

és szégyelled az er?t,

mit leggyengébb pontján boldogan mutattál,

ahogy legy?zött farkas tarkóját tartva

kegyessé szelidíti a fölibe hajlót –

nyakszirtet a csöndnek, a csöndnek ajánlasz,

az ünnepnek vége.

(tavasz)

Az a fáradt-sz?ke arc

s nagy zöld szemek

én tudtam: koronák

egy könnyen bomló testen;

mint a hang, elvirágzik

járásod, b?röd, a feszes –

de halvány fénnyel

átvilágítasz életemen,

bizonyság vagy, hogy

szeretni tudtam, és

megnyugodtam benned,

nem tehetsz róla:

láttalak csúnyának,

és mégis szeretlek.

*

Gondoltam: könnyebb így

leírva-zárva, vége;

kell, hogy újra lássalak,

furcsálljam: ez meg ez

a része – talán nem is

ilyen volt, hazudik minden

részlet, s mégis, egyben;

egyben én vagyok, és nem

tudsz olyan lenni, hogy

ne mi legyünk – úgy

mondják mások: ez az

emlék; akárha látod

se veszed észre ?t már,

belül készült, néha

kivetül a képtár;

magára húz tavasz

színéb?l párat, áltat:

sárga fényekben

a zöld csak árad és elvirágzik

némi széllel.