Csak a két szem él
az arcra kiülve,
zsibong a hajdan
megfogott angyalok száza.
Döngetik a várat,
hogy bel?lem újra
szabaddá válva,
vissza se nézve
repüljön mind
tova már.
Csak a hús.
De mégis valami.
Az anyag
és a sok kis molekula
óriás, zsibongó,
kavalkádja morajlik,
majd visszhangja
törik meg bennem,
mint végtelen katlan
egy picinyke testben,
mit végtelen er?
a mindenben, s bennem.
És a lélek?
Szösz a tengerben,
mely felszívja magába
az egészet.
Ügyetlen töml?
a szív is, csak szorítja,
ereszti ki végtelenszer,
illetve végtelen mínusz egyszer.
Majd utoljára,
magát a lelket préseli
széjjel.
S csúf is ez meg szép is.
Meg meghökkent?,
és persze primitív.
És egyszerre a jing és a jang;
és ordibálás és elcsukló hang;
és er? és gyengeség,
s még csak el sem kísér
oda hová mindenki egyedül jár.
Megfojtanám az istent!
Tudja, hogy haragszom rá,
s dühöm soha nem volt még ily er?s,
megfojtanám az istent,
hogy vele megöljem a rosszat.
A jót, a semmi úgysem lehet
mert az minden.
Hogy ennyire kétes
a minden és benne a semmi?
Persze. Hogy is lehetne a halált megölni?
Ez az ?rület maga.
?ott fent, vagy itt belül.
A számban a haját érzem,
csak köpködném,
de újra és újra
a képembe röhögi
a világát, a világom.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.21. @ 19:04 :: Szendrői Csaba
