Nyomtatás

Babitsnak f?hajtás és hullás, kétszer

(Ember semmiképp)
Én, aki büszke voltam, hogy a praktikumból kimaradtam,
azt hittem, egy fontosabb, távoli gyakorlat m?veseként
fáradtan ébredek, s szégyellem: eluntam a teremtést,
az isteni m?be miért is rakjam bele magam napra-nap,
méltóság nélkül mit ér a kéregetés: majdnem madár,
majdnem kutya vagy macska vagyok, de ember semmiképp –
s kutyám rám nézett százezer éves szemével,
borsódzik hátam: belekeveredtél ebbe az egészbe,
azóta kukkolsz, hátha kileshetsz titkot, amire
téged valaha „csak úgy” rákentek, s most várnák,
hogy örvendj: éke teremtésnek. Szólsz is, beszélsz,
de szavad elszárad a szélben. Rezdülsz – már csahol,
ebédet vár kutyád, s ha nem adsz, megszerzi maga,
mert nagy vadász. Mi az, mit nem tud, mit?l az ereje?
Az almafát, mir?l szüretelhetnék – hányszor lepisilte,
pontosan kijelölt helye van itt a világban: h?ség
és tisztelet – én meg röpülhetek, ahová tetszik,
gazdám legy?rhetetlen pórázával nyakamon; újabb
évszak jön, s belehalok mindegyikbe, föl-fölhajigálnak
az égbe, pedig hullok alá akkor is, ha itt vagyok.

(A csöndben összeér)
Ez már egy másik történet, ez már nem én vagyok,
szerencsére nem én mesélem, csak itt vagyok, akár
a kerti út, fehér kövekkel, oldalában fákkal, rajta
hangya siet fel, madár lépdel, vadászik macska.
Árnyék hull rám, olykor fény, es? vagy zúzmara.
Már régóta – itt, s ahogy az élet járja, néha
azt hiszem, hogy erre jönnek, aztán továbbállnak.
Nem köszönnek, biztos jól ismernek, nem félnek,
meg se néznek, szagom se, testem se idegen, mennek.
Miért hittem azt, hogy kilábal a földb?l, ki megszületett,
és jobbat lát a pornál, aki megéhezett – végül is.
Nem kell jónak lenni, hogyha szólnak rólad,
rossznak se tán, hisz más dimenzió, amib?l szólnak.
A csöndben összeér, mi futna szét, míg úgy hiszi:
mászna, szállna, rágna, szólna – háttérben a kerttel.
Akár egy kép, mit fellógatnak – szögre, s egyre sárgul,
épp úgy volt a sok fa itt a kertben, s most, hogy
látható már – hidegben a sárgult képek esnek.