Kozák Mari : Soha már

Anyám mindig a hajnal
ébredte előtt gondolt a mosásra
kiosont a fürdőbe
ahol az este otthagyta
a lányok levetett és összehajtogatott
(nem is értem miért így hagyta)
székre rendezett ruháit
majd a hokedlire tette a teknőt
(a mosógép nem úgy mos – mondogatta)
telelöttyintette forró vízzel
majd szétválogatta a színest a fehértől
kézfeje már bírta a vizet
aztán mellé görbült – így szerette
és kimosta a ruhákkal az álmait …

Anyám ha főzött – mindig dúdolt
pucolta a zöldséget
a krumplit addig mosta míg
megfájdult az ujja – az időt ilyenkor nem tudta
aztán mikor már főtt a fazékban a tegnap
tésztát gyúrt és álmot tett bele
megvan a jövő hét fele
majd szétnézett – halkan nevetett
ma megfőztem a holnapot – súgta oda
a mindig hótiszta kötőnek
s a lehullott morzsát adta a seprűnek…

Anyám sosem volt boldog
nem szólt – nem panaszkodott
ha ideje megengedte olyankor olvasott
szerelmes könyvet vagy verseket
akkor elhitte a szép életet
mert neki nem jutott jó szó vagy dicséret
apám fukarkodott az öleléssel
nem látta szívesen a jobb ruhákat
cipőt is ritkán vehetett
ám a barátoknak jutott vidámság és nevetés
az asztalról finom étek…
anyám harminc évet várt míg szólt – elég lesz.

Anyám egyszer csak maga maradt
feketét öltött – várt fél évet
nem siratta el a harmincöt nehéz évet
majd megtanult nevetni
színesre cserélt néhány napot
megismerte a szomszédok gondját-baját
mosógépben mosott ruhát
a hajnalt fotelből köszöntötte
s újra elővette a régi szerelmes könyveket
a lányoktól új ruhát és cipőt kapott
és nem főzött soha már – tegnapot.

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Kozák Mari 119 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.