Vihar előtt legnagyobb a csend

A cukorka bolt előtt áll. Nézi a kirakatot, a sok szép, színes cukorkákkal teli üvegtartót. Gyerekkorában állt meg így a Pozsonyi úton, egy trafik előtt.
– Nézd, mama! Sípcukor – mondta minden reggel, amikor Szentistván parkba mentek a mamával.
Rázúdultak az emlékek, a gyerekkor legszebb emlékei. Különösen egy ragadt meg benne az évtizedek során, Panniról alkotott képe, amit nem fakított az idő.

Állhatatos gyerek volt, sosem hagyta nyugodni, ha a fejébe vett valamit. Küzdött érte. Mindig elérte a célját, ha meg akart kapni egy labdát, vagy egy felhúzható versenyautót. De a sípcukor, Isten tudja miért, az más. Azt ki kell érdemelni. Azt nem lehet csak úgy megkapni. Ezek a reggeli szertartások. Ő ott áll a kirakattal szemben, és szabadjára engedi a fantáziáját. A kakas nyalókát megkaphatta volna, de a sípcukor nem tartozott a könnyen elérhető édességek közé.
– Veszek neked Pischingert – mondta a mama ilyenkor. – De csak hazafelé.
Ennek a süteménynek varázslatos neve volt. Egy habos, kakaókrémes, csokoládéval bevont fánktészta, amely a nevében hordozta a titokzatosságot, amit csak félve lehet kimondani. A presszós nő sokáig főzte a kávét. Addig ő összeszedte a bátorságát, mert ki kellett mondania a sütemény nevét. Szégyellte, hogy ilyen nevet adnak egy kedvencnek, de hát, nem volt mit tenni, ki kellett mondani, ha meg is akarta kapni.
– Tessék, fiatalúr, mit adhatok? – mosolygott a presszós nő. Szándékosan kivárt, tudta, eltart egy darabig, amíg a fiúcska kimondja a bűvös szót.
– Pis…
– Igen, hallgatom.
– Azt az izét kérem.
Mama nevetett. Minden nap eljátszották ezt a játékot, amikor betértek egy kávéra, és arra a furcsa nevű süteményre.
– Ez komoly dolog, kérem. Én izét nem ismerek. Tud olvasni? – kérdezte a megszeppent fiúcskát a presszós nő.
Érdekes, hogy az emlékezetében megmaradt ez a lány. Fekete blúz, fekete szoknya, és fehér simára vasalt előke, vagy inkább kötény. És a mosoly az arcán. Életében először érzett vonzalmat valaki iránt. Ismeretlen, homályos érzés. Izgalomba hozta, amikor meglátta a lányt. De igazából nem tudta, hogy mit is érez. Húzta az időt.
– Persze, hogy tudok olvasni – mondta magabiztosan. Mama odakapta a fejét, miközben kortyolgatta a forró feketét.
– Már honnan tudnál? – kérdezte.
– Apa tanított meg rá.
– Dehogy tanított, honnan veszed?
– Tessék. Az van odaírva a táblára, hogy Férfiak, a másikra meg hogy Nők – mutatott a fiúcska a szembe levő ajtókra.
– És ide mi van írva? – csapott le rá a presszós nő.
– Pisi.
– Nem, nem az. Olvasd el figyelmesebben!
– Pisinger.
– Úgy van – mondta felszabadult nevetéssel a presszós nő. – Kér rá tejszínhabot a fiatalúr?
– Kérek – szólt határozottan a fiúcska, és nagyon elégedett volt magával. Ezért még a sípcukrot is megkaphatom – gondolta, és elkomorult. Lehet, hogy azért ennél többre lesz szükség.

Pálmai bácsi, az öreg zsidó a másodikon lakott. Az volt a szokása, hogy amikor találkoztak, megkérdezte a fiútól, elég bátor-e?
– Persze, hogy az vagyok – válaszolt megjátszott sértődöttséggel a fiúcska.
– Lássuk! Mondd ki, hogy faszagyerek vagyok!
Pálmai bácsi ilyenkor egy cukorkával jutalmazta a bátorságot. Amikor a mamának dolga volt, el kellett mennie, akkor a fiút bízta meg azzal, ha csöngetnek, akkor menjen, és nyissa ki a liftet. De ne menjen fel senkivel, mert nem fog tudni lejönni, csak a lépcsőn.
– Kicsi vagy még, a lift nem érzékeli a súlyodat – mondta a mama. – A liftpénzt megtarthatod.
Harminc fillér volt egy menet, fölfelé. Két menetből már megvolt egy gombóc fagylalt Medvééknél, a Visegrádi utcában. Egy nap, hiába keresett többet a liftezéssel, legfeljebb két gombóc fagylalt árát tarthatta meg. A többit be kellett dobnia a gázóra melletti papírdobozba.
Ma jól keresett. Vívódott, menjen Medvéékhez, vagy titokban sétáljon el a Pozsonyi útra, és vegye meg, az annyira áhított, a kirakatban kívánatosan mosolygó sípcukrot? A Pozsonyi úti séta mellett döntött, de, egyedül nem mert nagyobb utat megtenni, mert mama megtiltotta, hogy elcsavarogjon, amikor dolga van. Pannit hívta. Panni a zöldséges lánya, már iskolás nagylány. Sokan megfordultak utána, mert szőke, hosszú haja vonzotta a férfiak tekintetét, és kezdett gömbölyödni is, ahol kellet. Csípője is szélesedett, ahogy a kamaszlányoknak, mikor megérnek, és zamatos, kívánatos gyümölcsként kínálják magukat a világnak. A fiút azonban, nem izgatták Panni domborulatai, ő a lábaiért volt oda. Gyakran töltötték együtt, az időt, mert a mama Pannira hagyta, ha hosszabb időre el kellett mennie, és nem vihette magával a fiút. Ilyenkor átment hozzá, és ott töltött néhány órát. Panni mesélt neki, vagy játszottak. Láthatólag, a lány is élvezte a dolgot, mert nem csak a pénzre volt szüksége, amit kapott a felügyeletért, de a fiú okos, nyílt tekintete, intelligenciája is lenyűgözte.
– Elkísérsz? – kérdezte a fiúcska, és reménykedett, hogy a lány, igent mond neki.
– Persze. Mit kapok érte? – incselkedett a lány a fiúval.
– Fagylaltot. Megfelel?
– Nagyon is. De van egy kis dolgom, mielőtt elmegyünk. Aztán, útba ejtjük az boltot, és mehetünk is.
Panni okos volt, tudta, nem csavaroghat el a fiú anélkül, hogy ne tudnák, merre jár. Gondolta, bemegy a boltba, és szól az anyjának, hogy a fiúval van. Ne aggódjon érte mama, ha hazajön, és nem találja.

Meleg nyári nap volt, és Pannin csak egy szál ruha volt, amit eléggé felhúzott, amikor leült az íróasztalához.
– Meg kell csinálnom a leckémet – mondta a fiúnak. – Mikor is mész iskolába?
– Az ősszel. Ide nem messze, a Csanádi utcába.
– Én is odajártam. De ősztől már középiskolás leszek.
A fiú figyelte, ahogy a lány koncentrál. Néha a szájába veszi a ceruzát, és megrágja a végét. Letérdelt a földre, és nézte a lány gyönyörű lábait. Közelebb ment, és átölelte az annyira vonzó testrészeket. Panni nem húzódott el, gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét. Valami borzongás futott át a testén. Magához húzta a kisfiút, aki egészen szorosan ölelte őt. Hallotta a gyerek zihálását. Soha nem érzett hasonlót. Kigombolta a ruháját. A fiúcska a mellei közé fúrta fejét, és sírni kezdett. Érezte, ahogy a meleg könnyek szétáradnak a testén. Lassú, hullámzó mozgása ösztönösen arra késztette, hogy maga is a fiúval mozogjon. Panni még nem érzet ilyen gyönyört. Még nem fedezte fel a testét egészen, de tudta, valami olyasmi történt, ami soha többé nem fog megtörténni vele. A fiúcska zihálása is csillapodott. A pillanat, amikor a fiú teste megremegett, leírhatatlan volt. Ő nem tudta, mi történt, de amikor később visszaemlékezett azokra a csodálatos másodpercekre, nem volt számára kétséges, hogy a lány átsegítette őt élete első orgazmusán.

Csend lett. Nem szóltak, nem tudtak szóhoz jutni. Panni tért magához elsőként.
– Vihar lesz – mondta csendesen.
– Akkor nem megyünk most sehova? – kérdezte a lányt.
– Nem, de hoztam neked valamit – mondta, és kinyitotta a tenyerét. Egy sípcukor volt benne.

Budapest, 2019. július

120látogató,1mai

Szerző Horváth János 154 írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.

8 Komment

  1. Kedves Janó!
    Ne röhögj ki de először a pisingerre asszociáltam. Mi a fene. Én nem süteményre kezdtem gondolni, hanem egy hasnló valamire mint a nápolyi. A cseheknél van ilyen nevú nápolyi forma ami csoki vagy vanilkrém karlsbadi ostyában. Mindegy ez nem lényeges. A történet több mint jó. Tudtam mindig hogy merészen irsz és nálad nincsenek tabuk. És ez a bimbózni kezdő sex na meg ahogy leirtad tobb mint jó. Talán olvastál már valamit Ámosz Oz izraeli írótól. Neki van hasonló novelléja. Ám nála másképpen van. Ott sajnos olyan íze van a dolognak, hogy a kisfiu egy áldozat. Nagy port is vert fel. Filmesíteni akarták de mivel sok hülye vallásos él Izraelben meghiusult a terv

Hagyj üzenetet