Tűsarok

A lámpaoszlopnak támaszkodott. Nézte a forgalmat, figyelte a gyalogosokat. Minden nap azzal indul el otthonról, hogy munkát keres. Legyen az bármilyen munka, ha jól megfizetik, elvállalja. Az utóbbi egy évben már nem akart dolgozni. Csavarog, bámészkodik, valahogy csak elmegy az idő.

A lámpa zöldre váltott. A tömeg elindult. Egy fiatal lány vált ki az áradatból. Feltűnő jelenség. Hosszú, fekete haj, rövid kis színes nyári ruha, és sportcipő. Tetszett neki a lány, ahogy csípőjét ringatta járás közben, mint a modellek, úgy rakta egyik lábát a másik elé, szinte egyetlen láthatatlan vonalon haladt. Az arcát nem látta. Követni kezdte. A lány ráérősen ment tovább, mintha nem lenne határozott elképzelése, merre menjen. A kirakatoknál megállt, és hosszan nézte a divatos ruhákat. Egy cipőboltnál hosszasan időzött, amikor hirtelen elhatározással benyitott. Fél óra telt el, amikor a lány megjelent, egy cipősdobozzal a kezében. A lábán már nem a sportcipő volt. Egy piros, tűsarkúban lépett le a bolt két lépcsőfokán. Elakadt a lélegzete, amikor a lány elindult felé.
– Ne haragudjon, hogy megszólítom! Nem tudja, hol van az Iker utca?
Zavarba jött, alig tudott megszólalni.
– Nem, sajnos nem. – válaszolta, és azt hitte, ezzel be van fejezve a beszélgetés. De a lány átnyújtotta a mobiltelefonját.
– Megkeresné nekem a térképen? Azt hiszem, van rajta navigációs program, de nem értek hozzá. Segítene?
– Igen, természetesen. Melyik számot keresi?
– Az elejét. Van ott egy cipészműhely.
– Igen, megvan. Pár száz méter, néhány perc az egész. Elkísérhetem? – kérdezte a férfi, és visszaadta a lánynak a telefont.
– Bocsásson meg, de udvariatlan vagyok. – mondta, és feltolta a szemüveget a feje tetejére. Így még vonzóbbnak tűnt. – Igen, azt hiszem, nem ártana, ha elkísérne, megköszönném.
A férfi a lány arcát figyelte. Csodálatos fekete szemét, amely uralta finom arcvonásait.
– Látja, könnyen megy ez. – mondta Éva vidáman.
– Jaj, ne haragudjon, még be sem mutatkoztam. Gábor vagyok.
– Engem Évának hívnak.
– Mivel foglalkozik, ha nem sértem meg?
– Modell vagyok.
– Gondoltam, maga tökéletes.
– Ugyan. Nincs tökéletes ember. Nem is sejti, mennyi hibám van.
– Én nem látom. Engem az első pillanatban elbűvölt.
– Nagyon kedves Gábor, de én boldog párkapcsolatban élek.
– Nekem is van feleségem.
– Ez nem hangzott valami jól. Nem volt benne semmi lelkesedés, büszkeség.
– Csak a tényt közöltem.
– Boldogtalan?
– Nem tudom.
– Megvár, Gábor?
– Igen, örömmel.
– Jó. Csak kisebb javítás, szerintem pár perc alatt megvan.
Gábor várt. Tetszett neki a lány. Felesége van. Tíz éve házasok. Amikor munkanélküli lett, az asszony elfordult tőle. Nem emiatt, de a depresszió úrrá lett rajta, és ez nem tesz jót egy házasságnak. Már egy éve nem szeretkeztek. Az asszony elhúzódott, ha közeledett hozzá. Magát hibáztatta. Az eszébe sem jutott, hogy a feleségének is van saját élete, és lehet valakije.

A lány megjelent a műhely ajtajában, kezében a cipősdoboz, lábán a sportcipő. Mosolygott.
– Na, ne vágjon ilyen képet! – mondta, és felnevetett. – Van egy ötletem, de ne sértődjön meg. Én nem szeretem a tűsarkú cipőket, de a munkámhoz tartoznak. Megvettem ezt a piros cipőt, de igazából nem is tetszik. Mekkora lába van a feleségének?
Gábort váratlanul érte a kérdés. Gondolkodnia kellett.
– Azt hiszem, harmincnyolcas.
– Remek! Ez a cipő pontosan akkora méretű. Elfogadja tőlem? Adja a feleségének ajándékba!
Átnyújtotta a dobozt a meglepett férfinak. Gábor elvette az ajándékot. Alig tudott megszólalni.
– Köszönöm. – mondta. – Nem tudom, örülni fog-e neki? Régen hordott hasonlókat, de egy kicsit felszedett az évek alatt, és inkább ő is a lapos cipőket szereti.
– Ugyan. Találja fel magát! Vegyen neki színházjegyet, vigye el szórakozni. Semmi kifogása nem lehet, cipője már van. – mondta a lány, és hangosan kacagott.
– Miért is ne. – mondta Gábor, és hálásan nézett a lányra.
– Na, jól van. Nekem mennem kell. Mindjárt jön a buszom.
– Honnan tudja, hogy milyen busz fog jönni?
– Itt lakom a közelben.
– Akkor a cipészműhelyt is ismeri? Tudja, hol van.
– Persze, hogy tudom. – mondta a lány nevetve. – De olyan szerencsétlenül állt ott a bolt előtt, gondoltam, örömöt szerzek magának. Észrevettem, hogy követett.
– Ez kedves. – mondta Gábor meglepetten.
– Ne haragudjon, de mennem kell.

Éva sietve átment a buszmegállóba. Amikor felszállt a buszra, integetett Gábornak. A férfi csak állt megkövülten, és hosszasan nézte a távolodó járművet.

Budapest, 2019. április

727látogató,1mai

Szerző Horváth János 154 írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.

20 Komment

  1. Kedves Janó!
    Szépen fogalmazott írásodat örömmel olvastam. Pont akkor tettél pontot a végére, mikor ez a történet véget ért! Hogy a feleség mit szólt majdan a furcsa ajándékhoz, az már egy más kérdés. Más: a felkapaszkodott, parvenü gőgje vezette a kis hölgy gesztusát. Nagyon le lehetett csúszva Gábor, hogy nem vágta hozzá a dobozt cipőstől együtt.
    Üdv: Szabolcs

  2. Kedves Janó!
    Tetszett az irás csak valahogy elvágtad ott, ahol én nem vártam. Mert kiváncsi ember lévén tudni akartam volna, hogy mi lett a túsarkú sorsa és nem e a szemetesben végezte, illetve Gábor tudott e ezzel fordítani az életén. Összejöttek e újra vagy mégjobban eltávolodtak. Ámbár gondolom ez egy másik történetben lesz megírva

Hagyj üzenetet