Hétfő volt ilyenkor kilencszáznegyvenhétben.
Anyám világra jött, felsírt – s azóta is ezt teszi
időnként, hol bánatában, hol meg örömében.
Ha akkor hétfőn nem jön, ma mi sem lennénk,
-hárman- úgy vigyáz ma is mindegyikünkre,
mintha pólyások lennénk egy nagyobbacska
füles kosárban. Sosem múló az aggodalma,
szemébe könny szökik, ha minket bántanak,
s ha éppen megtörténik ez, szülői hatalmánál
fogva mindent észre vesz. Kivigasztalja az
elménkből a rosszat, kiimádkozza értünk
Istennél a jót. Mi más is lehetne ő, csak angyal
– égből jövő, földre való. Sosem volt, hogy
dorgált volna oktalan, vagy ne adta volna
mindenét nekünk amije van – a mi anyánk
szeretete határtalan. Nekem sosem jutott egy
percre sem eszembe, hogy milyen lett volna
más szülőkkel az élet. Sajnálom azokat, akik
többet reméltek. Az emléknaptáramban, amit
fejemben őrzök, hiába próbálok találni rosszat,
a neve mellett virágos mezők illatoznak, és
különben sem látom jól az ANYA-betűket,
mert vakítóan fénylő csillagokkal őrzi bennem
őt a múlt, és boldoggá tesz a tudat, hogy él
ezen a kétezer-tizenkilences szeles vasárnapon.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Kőmüves Klára
