Tasev Norbert : Myrea kérdez

kortárs, epika, kispróza, próza, novella, elbeszélés

                                                   MYREA KÉRDEZ

 

 

Csak délelőttre várták volna az elszabadult gyerkőcsereget a szülinap miatt, mégis al legtöbb szülő – valaki oknál fogva Szombat lévén -, ragaszkodott hozzá, hogy jóval fél három után hozza át a csemetéket egy kis gyerekzsúrra. Szép, november végi – az évszaktól eltérőn meglepően meleg nap volt -, és bár nemrég esett le az első hó közvetlenül Erzsébet-nap után a szkatlanul enyhe időjárás jégkásás, szürke sörbetté változtatta és alakította át a megmaradt hót.

Boronka a gyerekszobáját igyekezett rendbetenni a jeles nap alkalmából, mert azt találta ki, hogy nem árt, ha az ember egy hónapban legalább kétszer takarít, mégis mindenki tisztában volt a feltett szándékával, hogy csupán azért rendez maga körül ekkora kicsit felesleges felhajtást, mert személyesen nagyon jó vendégeket és ismerősöket vár. A vendégek közül egyszerre négy hölgy is jött, és két fiatalabb úr. Mindvégig szándékosan maga mellé készítette a mobiltelefonját; természetesen arra az esetre, ha az illető, már alig várt, hogy esetleg felköszönti, vagy legalább további sok sikert, és jószerencsét kíván neki az életben. Most mégsem történt semmi. Egész álló este, mialatt a gyereksereg kedvére kiröhécselte, és végigbolondozhatta magát Boronka kedve túlzottan megcsappant, és főként az édesanyjának attól kellett rizikósan tartania, hogy amint behozzák a szomszéd fridzsider fogságából kedvenc marcipán ízesítésű, óriás diószauruszos tortáját szegény, pufók kisfiú a meghatottság, vagy a szomorkás öröm következtében elbőgi magát.

Édesanyja volt a környék legremekebb fiatalasszonya; amellett, hogy elbűvült mindenkit bájos, és közvetlen kedveskedésével, amellett bravúros, és egyszerre bámulatos szervezőtehetségről tett tanúbizonyságot. Ebben a házban mindennek – lehetőleg óramű pontossággal -, azaz halálpontosan stimmelni illett, és ha valami már csupán egy-két másodperccel nem felet meg, vagy nem egyezett, akkor máris felborult az aznapi napirend!

De Boronkáné most feltette magának, hogy ez az nap egyedül a fiáé, és mindent igyekezett elkövetni, hogy a kisebb továbbra is bekövetkező kellemetlenségek dacára a lehető legtöbb szeretettel halmozza el egyetlen gyermekét. A fiú apja a családfő még mindig dolgozott; kamionos volt egy nagyvállalat kötelékében, és egy hónapban szerencsésnek mondhatta magát, ha egy szabad szombat, vagy vasárnap alkalmával el tudott szabadulni! Viszont azt valósággal rühelte, ha a főnöke éppen aznapra tette a külföldi szállítás jogait, és kötelességeit, amikor éppen családja valamelyik tagjának volt születés – vagy nevenapja.

Most úgy tűnt, hogy ő is késni fog, mert Hegyeshalomnál még mindig olyan vastag jégpáncél tornyosult a vámon, hogy azt a legjobb hólánccal sem lett volna ildomos átjárni, így maradt a tehetetlen, és idegzsibbasztó várakozás; amikor az ember egyedül van a gondolataival, és azok úgy tudnak vágni és metszeni, mint a borotvapenge, vagy a szándékosan kiélesített nádlevél.

Hirtelen megcsörrent a telefon:

– Halló… te vagy az prücsök? – szólt bele egy cigarettától erősen krákogó, köhécselő hang. Érződött rajta, hogy hordozója éppen most visaskodik a nátha és a megfázás általános jeleivel.

– Halló? Itt a Boronka lakás! Ki beszél? – illedelmesen betanították a gyereknek, hogy minden esetben ezt mondja, hogy lehetőleg később ebből ne kerekedhessen felesleges, és értelmetlen vita, vagy bárminemű nézetkülönbség.

– Hát, szia, öreg haver! Nagyon sok boldog szülinapot kívánok neked kisöreg! Hapci! Bocsánat drága fiam, de tudod éppen meg vagyok egy kicsit fázva és kicsit szelel is az orrom! De ne félj, megígérem, hogy hazamegy hozzád, és gyönyörű ajándékot kapsz majd tőlem! Addig is tudnád adni egy kicsit anyát? Szeretnék vele egy pár szót beszélni!

– Persze! Azonnal adom! – s olyan kis megható fürgén, mint egy kis boldog hős szaladt máris anyához, hogy halotta apa hangját, mint akinek fülig ér a szája az általános boldogságtól.

– Anyu, anyu!

– Tessék szívem? – az anyuka papírtányérokat, és papírpoharakat rakott egy kupacba az ebédlőben, ahova a vendégek fogadását tervezte.

– Apu van a kagylóban és veled akar beszélni! – adta át az üzenetet, és persze a velejáró kagylót.

– Köszönöm, kicsim! Ez igazán rendes tőled! Kérlek, befejeznéd addig helyettem is a terítést? – azzal fogta a kagylót, és megpróbált egy fokkal mosolyogni az egész dolgon.

– Már megyek is! – s az ünnepelt már csinálta is a dolgát, ahogyan el-elleshette anyától a szakszerű, és minőségi terítés alapelveit, és aprócska fortélyait.

A fiatal asszonyka kicsit hátrébb vonult, míg fia a terítéssel gyerekmódján pepecselt, és szándékosan lehalkította a hangját, mert meggyőződésévé lett, hogy vannak dolgok, amiket kiabálva, és dühöngve nem bíztosan tartoznak egy gyerek fülébe.

Hátrament és halkan beleszólt a kagylóba:

– Te vagy az?

– Szia, ne haragudj időközben hatalmas vihar kerekedett, de megíégrem, hogy megpróbálok majd valamikor hazakeveredni, jó?! – halotta férje meggyötört, és most az influenza fogságában senyvedő hangját.

– Még van bőr a képeden, hogy csak most telefonálsz? Tudod te hogy milyen nap van ma?! – egyszerre mint a méreg tört ki belsejéből az elfojtott, komisz indulat.

– Kérlek, ne veszekedjünk, mert tudod nagyon jól, hogy azt én is ki nem állhatom! Bocsánatot kérem, de megmondtam a fiúnknak, hogy az ajándékát személyesen szeretném majd átadni, és biztos vagyok benne, hogy nagyon fog neki örülni, mégha ma még nem is lehetek mellette! – próbált világosan, higgadtan, és nyugodt tempóban beszélni feleségével, de érezte a hangjából mennyire feszült és zaklatott.

– Hát tudod mit? Enyen meg az isten fészkes hidege! Csak fagynál ott a hidegbe! Én nem kértem tőled semmi mást, csak azt, hogy a fontosabb ünnepnapokon, amilyen a mai is legyél itt! Hát túl sokat akartam ráerőszakolni, mi?! Hogy képzelted, hogy ez a fiad egyik legfontosabb napja, és akkor még van képed fölhívni, meg jópofizni vele, hogy nemosokára majd hazajössz??? – s már biztosan elkerülhetetlenné vált amit mindenképpen szeretett volna megkerülni, hogy ki ne tudódhasson legalább csak a mai ünnepnapra ne – egy héttel korábban már badta a válási papírokat.

– Anyuci! Így jó lesz? – hozta vissza a szépségesen megterített asztalról a megmaradt bohócmintás szalvétákat a kisgyerek.

– Látod, hogy éppen fontos dolgokról beszélek, vagy nem?! – szemei ellentmondást nem tűrően valósággal vérben forogtak és bizony nem sokon múlott, hogy el ne veszítse a tartalék hidegvérét és két nyaklevest meggondolatlanul le ne keverjen imádott gyermekének saját önző meggondolatlansága miatt!

Hirtelen visszafogta magát, mert rájött, hogy ez a fia napja, és nem fogja magának megengedni azt a szemtelenséget, hogy a jóhangulatot is porig alázza; mosolyt erőltetett magának, ami most művészire sikeredett, és egyáltalán nem tűnt hitelesnek, mégis ahhoz éppen alégnek bizonyult, hogy meggyőzze a gyereket, aki már odaáig hajszolta magát kicsiny lelkiismeret-furdalásában, hogy jelentősen sírásra görbült a szája!

A fiatalasszonynak – látván, hogy milyen kényelmetlen s megalázó helyzetbe hozta rajongásig szeretett csöpp fiát -, rögtön letérdelt hozzá, és szorosan magához ölelte. ,,Csak most egyetlen könnyet se ejt, különben minden elveszhet!” – Csupán jelentős szipogásra futotta, miközben erősen behúnyta gyönyörű, ibolyakék szemeit.

– Kicsi fiam! Ne haragudj rám, nem akartalak megbántani! – s úgy szorította, mintha élete értelme abban a percben valami sorsdöntő cselekedetet hajtott volna végre, csupán azzal, hogy szépen, gyermeki esztétikával, és egyszerűségre törekedve megterítette az asztalt.

– Anyucikám! Ugye nem lesz semmi baj?! – érződött, hogy hörgössé válik a hangja, és megremeg kis pufók teste. kis pirospozsgás arca is megereszkedett.

– Megígérem kicsim, hogy életed legszebb születésnapja lesz! Apád pedig úton van! Nemsokára jön, mert megígérete! – Érezte, hogy ezt a legutolsó megjegyzést valahogy sehogyan sem tudja összeegyeztetni az igazság kendőzetlen valóság tartalmaival. Ő maga is átélte már többször is, hogyha egy felnőtt a gyereknek a szavát adja, hogy megcsinálja, amit mondott, akkor annak úgy kell lennie ellenkező estben teljes bizalomvesztés következik be, és sérül a gyerek törékeny önbizalma is! De mit találhatna ki még egy valóban találékony és éelmes fiatal édesanyja, hogy fiát ne érhesse már megint egy újabb csalódás?! Ezt volt a legnehezebb megfejteni!

– Tudod mit? – bontakozott ki az ölelésből. – Mit szólnál hozzá, ha felvennél valami kényelmesebb kis ruhát, és úgy fogadnád a barátaidat? – azzal már ment is a mahagóni fára emlékeztető, hatalmas méretekkel megáldott ruhásszekrényhez, hogy előkotorja hirtelenjében gyerkőce holmiját.

– Anyuici! Miért nem lehetek egész nap pizsamában?! – hangjában a tetetett neheztelés, és kisebb hisztis gőg is kicsendült. Elvégre az a mai nap az ő napja; tehát azt csinál, amit csak akar!

– De kis drágám! – már szívvel mosolygott is erre a megjegyzésre -, hát hogy fog az kinézni, hogy itt lesznek még vagy húszan és anyukák is lesznek barátaid mellett, és akkor te itt leszel pizsamában? – összekócolta fejecskéjén az apró, sörteszerű fürtöket, amit mindig is élvezet, és legalább elterelhette vele – persze csak ideiglenesen borúlátó gondjait.

– Hát nem bánom! – fújt egy nagy levegőt, majd látván, hogy anyja ragaszkodik a ruhácskához -, belement az egyezségbe! – De ugye azért kapok még tortát?!

– Jaj, de drága vagy! Hát hogy kérdezhetsz ilyen butaságot?! Még hogy kaphatsz-e?! Hát kis öregem te vagy az első számú ünnepelt, és mint neked kijár a tortaszelés joga is!

– De te mindig azt mondtad, hogy az éles kés nem játékszer, és azzal mindig illik vigyázni! – váltott oktatóra hangja, de ezt is csak motyogni merte, mert az elmúlt pár hónapban már hallotta elégszer veszekedni kissé stresszelős és nagyon szomorú szüleit. Házaséletűk ebben s szakaszban nem volt éppen kielégítőnek mondható.

– Ebben látod tökéletesen igazad van! De ha egy felnőtt mint mondjuk én megfogja a kezedet, és segít neked szeletelni, szerintem abban nincs semmi rossz! Vagy szerinted igen?!

A gyerek élénk zöld macskaszerű szemei hirtelen élesebbé, elevenebbé váltak; úgy festett, mint akiben hihetetlen izzású lelkierők tombolnak, hogy aztán vulkánkitörésként a felszínre törhessenek, most azonban még nyugodtak egy ideig…

– Ne tudom! – csak ennyit nyögött ki.

– Nem baj kis hörcsögöm! Meglásd, anyucikád majd mindenben segíteni fog neked és te olyan jól és vidámul fogod magadat érezni, amilyen még nem is tudtad, hogy voltál! – kicsit erőltetetnek tűnt, most ez a hirtelen jött boldogság és a fiatalasszony is érezte, hogy eltúlozta az egészet, mégis a lehető legjobb szándék vezérelte; nem akarta, hogy fia megsejthesse, mi folyik közte és az apja konfliktusa, összezördülése mögött!

Nemsokára már olyan sokan voltak, hogy a fiatalasszony ha akarta volna akkor se nagyon tudta volna eldönteni, hogy vajon ki kinek a borja, vagy csemetéje? S a nagy kavarodásban olyannyira elfajult kissé a dolog, hogy szegény kisfiúcskáról mindenki teljesen megfeledkezett – elsősorban az édesanyja, aki szentül megígérte, hogy nagyon jól fogja magát érezni e jeles napon! Mivel senki sem figyelt rá; hátrament csöndesen, magábaforduló fejjel a gyerekszoba hátsó részébe, míg a rendszerint hatalmas hangzavar-ramazúrit csapó gyerkőctársaság már alig várta, hogy megkóstolják az ínycsiklandozó marcipántortát! A kis púfok kisfiúcska – mintha otthonából teljesen kitagadott legalább is idegen volna -, csendes egykedvűséggel kocogtatta egymáshoz elhasznált machbox-típusú színváltós autócsodáit, amiknek egyetlen, valódi különlegessége volt, hogyha az ember a melegvíz alá tette, akkor nyomban színt tudtak váltani. Persze nem feledkezhetünk meg a másik örök kis kedvenceiről a különböző mechanikai játékrobotok népes seregeiről, melyek már valóságos különálló hadsereget képeztek a népes plüsskompánián túl.

A fiatalasszony elkezdte nagy dirrel-dúrral énekelni a ,,Boldog Szülinapot” és hangjával arra kérte a többijelenlévőt is hogy ugyanígy cselekedjenek.

– Boldog szülinapot Mira! – tette le a meghitten megterített ebédlőasztalra a fenséges tortacsodát. – Hol vagy, kisbogár?! Mira?! – kicsit felemelte a hangját, mert általában a második felszólítás után a kislány önként mindig feladta a küzdelmet és előjött, de most egy csöppet átjárta a reszkető félelem érzete, hogy vajon merrefelé lehet ez a gyerek?!

– Pillanat türelmeteket kérném! – fordult bocsánatkérő mosolyt erőltetve főként a többi szülő felé. – Várjatok pár percet, és máris itt terem! – azzal valósággal hátramasírozott, bár arra furcsán nagyon ügyelt, hogy a cipője ne verjen túl nagy zajt a tüntető magabiztosága mellett, csak éppen lerakta a fapadlóra egymás után lépteit.

– Mira, kicsim? Minden rendben van odabent?! – megdöbbent, mert a gyerekszobát ezúttal zárva találta, és fogalma sem lehetett, hogy mi baja támadhatott kislányának. – Akkor én most bemennék, ha szabad! Kérlek, szívem! Nyisd ki az ajtót! – akárhogy is próbálgatta a makacskodó vaskilincs, akárcsak a kislány elszánt akarata – csak nem eresztett!

– Kérlek drágám! Hadd beszéljük meg a dolgot! Csak nem bántott meg valaki?! – most már erősen tördelni kezdte finom, hattyúfehér ujjhegyeit, mintha az ő hibája lett volna, hogy zsúrt kell feltétlenül rendezni, csak egyetlen lényeges dolgot felejtett el; megkérdezni, hogy vajon gyermeke hogyan vélekedik erről!

A jelek nagyon úgy alakultak, hogy a kislánynak esze ágában sem volt előbújni kis kuckójából, ahol jobbára színezéssel és kifestőkönyvezéssel ütötte el az időt, és makacsul ragaszkodott szent elhatározásához, hogy megpróbálja úgy kiszínezni a különféle mesebeli állatok alakjait, hogy lehetőleg vonalon belül maradhasson; számára ez lehetett a leglényegesebb szempont.

– Kincsem! Kérlek csak egy percre… a többiek is mind rád várnak, és elkellene fújnod a szülinapi gyertyáidat is! Esküszöm, ha felvágom a tortát visszajöhetsz ide, és többet már nem is kell, hogy előgyere!

Erre mintha enyhűlt volna – átmenetileg -, a makacskodó hozzáállás a másikban, mert a zár kattanását lehetett hallani, amint a tétova, kis kacsók óvatosan elfordítják a kulcsot a zárban; mintha egy nagyon gondos és felkészült börtöncella ajtaja nyitódott volna ki.

– Várjál egy kicsit! – hangzott a határozott, most belenyugodott utasítás az ajtó túlsó oldalán.

– Várok! – Az édesanya kénytelen volt belátni, ha kislánya valamit szeleburdi, és kissé szórakozott férjétől egyáltalán örökölt, hát akkor az a megkérdőjelezhetetlen makacssága, és kitartó konoksága lehetett. Mert akárhányszor mentek valahova és valami nagyon nem tetszett a csemetéjének tiltakozás képpen mindig erőteljesen megmakacsolta magát, és addig nem tágított eredeti elhatározásától, míg valaki meg nem vígasztalta, vagy el nem magyarázta egyszerű, gyermeki szavakkal, hogy mi is valójában az eredeti dolgok menetrendje.

Nyílt az ajtó, és a megszeppent kislány, akinek anyja csupán csak ebben a pillanatban fedezte fel, hogy gyönyörű őzikeszeme teljesen ki van sírva a fájdalomtól, és a tudatos elkeseredéstől, hogy valamivel bátorítsa és önzetlen támogatást nyújson neki lehajolt, hogy kis liliomos fejecskéje egyvonalszintbe kerülhessen vele, majd a félelemben reszkető gyereket magához ölelte, miközben hallgatta, hogy mellkasa föl-le rázkodik, és hörög, és kicsi szíve is egyre vadabbul lüktet, és ver.

– Kis drágám! Hát mi a baj?! Csak nem bántott valaki? Vagy rosszul érzed magad? Netán beteg vagy?! – a fiatal, csinos anyuka már valami nagyon rosszra gondolt, és ezekben a percekben el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett összetört kislányával.

– Anyucikám! Miért nem szeret ngem senki?! – hüppögte kérdőn a gyerek, amint a rázkodásból anyja tekintetébe fúrta magát.

– Szívem, nem értem mire gondolsz!

– Csak arra… hogy miért van az, hogy a többi gyerek a szüleivel jött, ti pedig apuval nem vagytok kibékülve! – olyan vastagon eregette bájos szemeinek üregéből az üveggolyónagyságú, fájdalmas könnyeket, hogy az anyukának is erősen tűrtőztetnie kellett magát, ha nem szerette volna, hogy ott helyben ő is sírva fakadjon.

– Kis drágám! Enyje, enyje! Cssss! Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! – óvatosan dörzsölgetni kezdte rázkodó hátát, és megpróbálta vigasztalni, és nyugtatni. – Hisz ha nem szeretnének, akkor vajon eljött volna-e ide ez a sok kis – és nagyember! Ők azért vannak itt, hogy téged megtiszteljenek azzal, hogy megünnepelnek, mert ez jár neked! – Már azt sem tudta, hogy valójában melyik gyerekpszichológiai könyvben olvashatta ezt a terápiás fogalkozást, ahol az adott gyerekorú paciensek önbizalmát kellett valamilyen szintre felerősíteni, hogy fogadja el magát, és bízzon meg az emberekben.

– Anyu…

– Tessék kincsem!

– Az egész olyan furcsa…

– Mi a furcsa kisgalambom? – emelte rá megegyezésig hasonló tekintetét az anyuka.

– Hát… néha nagyon felszínesen tudnak viselkedni az emberek! Mintha a többi gyerek is elvárná azt, hogy tudatosan megajándékozzák! Van ebben valami nagyon szomorú, nem?!

Az anyuka még soha nem hallotta így beszélni kislányát, akiről szentül megvolt győződve, hogy a kifestőkönyvek világát éli, és a bonyolultabb dolgokhoz hozzá sem nyúl, vagy egyáltalán nem érdekli. Most megijedt, és meg is lepődött.

– Hogy érted ezt szívem?

– Hát csak úgy hogy… mintha az emberek is folyamatosan megjátszanák saját magukat, miközben nem tudják odabent belül, hogy mi a jó és mi a rossz?

A fiatal anyuka egy ideje már hallgatta az okos, észérvekkel gondolkodó megjegyzéseket lányától, aki most mint egy kis felnőtt szórta észrevételeit, és szemmel láthatólag már alig szipogott.

– Mit szólnál hozzá kis tücsök, ha visszamennék a többiekhez és felvágnánk a tortádat?

A gyerek mintha segítséget kért volna az anyjától most úgy nézett rá, mint akiben az érzelmek egyszerre változnak a szomorúsággal és kétségbeeséssel és a fény-árnyék játék különös kettősége jellemezné aprócska, pufók arcocskája minden szegletét:

– De ugye mellettem maradsz mindig?

– Hogy kérdezhetsz ilyet drágám? Hát persze, hogy rá mindenben számíthatsz! – ismét megölelték egymást, és mint akik a valóban nagy lélek mindenttudói kéz a kézben mentek vissza az időközben zsivalygásukról ítélve kissé türelmetlenkedő gyerek és szüli sereghez, hogy meghitten ünnepelhessenek.

Az ebédlő szobában pedig – főként az ösztönző szülői kérelemre ismtéelten felhangzott a ,,Boldog szülinapot” nevezetű immáron klasszikussá tett egyveleg lelkes gyerekkórusban tolmácsolva. Myrea pedig, mint egy kiegyensúlyozott és nagyon életvidám kilány azonnal lelkes szorgalommal elfújta volna a meg nem gyújtott gyertyákat, melyeket az édesanyja csak éppen most készített és rakott fel a torája tetejére. 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 67 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál jelentettem meg köteteimet!