Tasev Norbert : A vadgesztenyegyűjtögető

Kora reggel ébred, s az a megingathatatlan, kissé csenevész, de teljes mértékben törvényerőre emelt gondolata támadt, hogy ma jött el az ideje annak, hogy hevenyészetten gyakorolt üzleti érzékét egy kicsit, talán önmaga előtt is megcsillogtassa.

            Különben is, már több mint kilenc éve múlt el februárban, hogy a történelem tanári diplomáját kézhez kapva, állásinterjúk, és meghallgatások sorozatos baklövésein át gyakorlatilag tartós, és nyugdíjasoknak való állást még nem talált. Mivel jól tudta, hogy most már ideje lenne valamiből megélnie, és nemcsak áldott szülei nyakán ,,lógnia”, ahogy azt egyesek szájából pusmogás szerű pletyka szinten kivétel nélkül mindig meghallotta, így nem tehetett mást, mint hogy adok-veszek alapon önkéntes kereskedői vénáját igyekezett kamatoztatni.

            Már hajnali három óra körül, amikor még az égbolt is jócskán koromfekete, és legfeljebb a pesti éjszakában dorbézolgató, ifjonc bohémek társasága zavarja meg illuminált állapotával a békésen szunnyadók álmait, Zakár Félix elhatározta, hogy kimegy a Templomtérre, és a lehullott vadgesztenyét, ami elviekben már közterületen hevert, szépen fogja és összeszedegeti, hátha nem veszik észre.

Felöltözött, mert ősszel azért már csípősebbre fordult az idő – kivált, ha az ember a hajnali órákat választja egy kis gesztenyézésre, és így esett, hogy Félix a hajnali buszjárattal bent volt a városban, és mint aki csak kötelességét teljesíti, hogy óvja, és megőrzi a környezetet, szépen, komótos mackólassúsággal szedegetni kezdte a lehullatott vadgesztenyék gyönyörű, élénk, majd sötétbarna tüskés gombócait. Természetesen szigorúan védőkesztyűben, különben pokoli fájdalmas az eljárás.

            Bő két óra múlva, hajnali öt órára az egész téren körbeért, fogta magát, és meg sem állt a másik, ezúttal igaz jóval kisebb térig, amivel szemben egymagában árválkodott egy Posta Takarék. Lelakatolt üvegében egyszerre fölbukkant, majd hirtelen elbújt különös, szinte nem evilági lidérces fizimiskája, és mégis, ha valaki a zöld szemeibe nézett, azonnal megkedvelte ezt a pufók, pirospozsgás, tyúkszemei miatt kicsit sántikáló emberkét, akinek még sohasem lehetett igazi barátnője, legfeljebb csupán támogató ismerősei.

            Amikor lezajlott az első műszakváltás: tehát az éjszakások kerültek sorra, hogy átadják megérdemelt helyüket a kipihent, és felfrissülő nappalosoknak, a nagybani piacon már javában állt a bál. Félix különleges kapcsolatokkal is rendelkező édesanya, aki maga is jó kupeckedni kész vénákat örökölhetett a családban, egy kedves boltos ismerősét kérte fel arra a megtisztelő, ám korántsem gyakori, sőt különös feladatra, hogy egy szem fiának, aki már elmúlt harminc, segítsen eladni minél több vadgesztenyét, mert bizony kellene a pénz.

            — Hát drága Gyulám! A dolog úgy áll, hogy ennek a szegény gyerekemnek már lassan tíz esztendeje nincs biztos megélhetése, és ezért arra gondoltunk, hogy bár a vadgesztenyének mindig is kicsinyes volt a keletje, azért próbáljon meg minél hatékonyabb és szakszerűbb csereüzleteket kötni, ha megkérhetem! A bevétel negyven százaléka az Öné!

A boltossá avanzsált zöldséges sokáig értetlenkedve hallgatta a még fiatalasszonynak tűnő, és ereje teljében lévő, magabiztos háziasszony fejtegetéseit, és mint aki bocsánatot kér, hogy egyáltalán szólni merészelt fölmondta mondatait:

            — De drága asszonyom! Minden tisztelettel! Én csak egy egyszerű kiskereskedő vagyok, kérem, a többséghez képest, és a kuncsaftjaim nem lesznek lenyűgözve, ha egy bála – ráadásul -, vadgesztenyével állítok majd közéjük a piacra! Ennyit igazán megérthetne, Madame! (mert a különleges vendégeit mindig is madamozta)

            — Tehát, amennyiben jól érettem az Ön drága szavait, Gyulám, akkor Ön megvon most tőlem minden segítő szándékot, igaz-e? Hát képes elnézni, hogy ez a szegény fiam, aki munkanélküli, és már jó régen nem tud elhelyezkedni, pénzkereseti lehetőség nélkül maradjon?! Enyje, drága Gyula, ezt még magától se vártam volna el! – mélyen zengő, mégis fiatalos hangjában lemondó neheztelés hangzott.

            — Drága Asszonyom! Én semmivel sem szerettem volna Önt megbántani, csupán a valóságot vázoltam, ha megérti kegyed az összefüggések igen-igen bonyolult láncolatát. – Majd hirtelen mentőötlete támadhatott, mert megváltozott hanggal folytatta.

            — De ha ez Önnek, és kedves fiának örömet okoz, megígérhetem magácskának, hogy találok én vevőt, és beszállítót is ezekre a fránya vadgesztenyékre! Ha már így esett! – mosolyt erőltetett cserepes, és mindig megborotvált, sápadt arcára.

            Az asszony, aki csak erre várt, azonnal megjuhászodott, és szemlátomást engedékenyebb lett. Kivirult szája szegletében egy elbűvölő, mindenkit lefegyverezni tudó, szinte uralkodó mosoly, belegyezésének, és egyetértésének örök, és talán visszafordíthatatlan változata.

            — Csak ezt akartam hallani, drága Gyula! – azzal fogta magát, miután nyélbe ütötte az üzletet,  már ment is a munkahelyére, mert világ életében a pontosság példaképe volt, és ezen nem szívesen változtatott volna senki fia kedvéért sem!

            — Na, nézze meg az ember! Hát most jó nagy gubancban vagyok! Hát mi az istent kezdjek én ennyi haszontalan, és semmirekellő vadgesztenyével? A kutyának se kell! – mérgelődött, de ezúttal már fennhangon. – Bár lehet, hogy az a kelekótya flótás Bárci hátha vesz belőle két bálát, az is több mint a semmi! – sunyítón maga elé meredt a kínálkozó gondolatra, és a biztos haszon reményében megköpködve dörzsölte párszor összeütögetett kezét.

Másnap már hajnalban kint volt a nagybani piacon, ahol az ember gyakorlatilag el sem akarta hinni a fölbolygatott, hangyabolyszerű, érthetetlen tolakodást, a kellemetlenkedő nyüzsgést, mert akkora fülrepesztő ricsaj támadt, amit szinte képtelenségnek tetszett kivédeni!

            — Jó napot, Gyulám! – üdvözölte régi cimboráját az egyik vásáros kofa, akinek mindent észlelő rókaképe szenvtelenül mászott bele az előtte állóéba. – Hát te meg? Csak nem első osztályú vadgesztenyét akarsz itten árusítani?! – máris tréfára vette a dolgot, és azonnal kirobbant belőle a jóleső nevetés. –

Nézzétek csak Gyulánk új iparág fölkarolásába kezdett! Ezen túl vadgesztenyeárusként tengetheti majd megcsökevényesedett, és nyomoronc életét.

Az öreg boltos most szikrát szóró szemekkel, mint aki gyilkosságra gondol egyenesen farkasszemezve meredt bele a másik kofa pimasz arcába, és csupán fenyegetőn annyit kérdezett: – Hogy mondtad, öreg harcos?

            — Sehogy, te itt barát vagy drága Gyulám! – nyögte ki gombócszorító torokhanggal.

            — Én is így gondoltam! Hát akkor kedves barátom lássunk csak az üzlethez! Mondd csak meg nekem, de szépen, ám, hogy kinél is adhatnám én el ezt a semmirekellő vadgesztenyét? Jól vigyázz, hogy mit mondasz, mert megvan még a böllérkésem! – olyan mozdulatot tett, mintha tenyerében egy éles tárgyat szorongatna, és jelképesen átvágná torkának zubogó ütőereit.

            — Hát édes, egy öregem! – folytatta gondolatait a másik kofa –, a dolgod, már megbocsáss, de veszett fejsze nyelével egyenlő. Mondj nekem csak egyetlen egy valakit, aki vásárolna tőled ebből a megavasodott, és bizonyára bogár rágta gesztenyéből? De most őszintén kérdezem?! – s hangjában mélyen együtt érzőn érződött a belsőséges részvét.

            — Ne haragudj, de ezzel most nem érek rá törődni, mert egy nagyon kedves hölgy kuncsaftomnak meg lett ígérve, hogy mindenképpen, akár a föld alól is fölhajtok a gesztenyékért valamicske pénzt!

            — Jó lesz akármennyi, vagy tetemes bevételre apellálsz, mondd csak? –- megeresztett egy halványka, grimaszszerű mosolyt.

            — Akkor hajlandó vagy segíteni, vagy nem?! — kérdezte a másik ellentmondást nem tűrően.

            — Hát persze édes egy öregem. Hisz megállapodtunk, hogy a haverom vagy, vagy már elfelejtetted?

A boltos most kirakta a vadgesztenyéinek bő tartalmát a standjára, és leülve a kis sámlijára, melyet már jó előre kikészített magának, csöndes egykedvűséggel a várakozás unalmába merült.

Alig tizenöt perc múlva már fel is tűnt a láthatáron a legelső, kissé hezitáló vevő, akit nem különösebben nyűgözött le az öreg boltos maga körül megteremtett, – igaz -, kissé hevenyészett patyolattisztasága.

            — Szeretettel üdvözlöm! Mit tetszik parancsolni drága asszonyom! –- s jó kereskedő lévén, akinek szinte vérévé itatódott át az egész dörzsölt szakmai tapasztalat, már azon mód leste is azokat az alattomosnak is beillő kívánságokat, amivel a másik előjöhet.

            — Mondja csak Gyula, hogy megyeget most a gesztenye? Megvennék magától egy bálával, de csak akkor, ha megalkudhatunk! –- mint egy kisebbfajta szakértő árus, vizsgálgatni kezdte az öreg portékáit, és szinte első pillantásra meg sem akarta nézni a kiterített vadgesztenyét, aminek élénk bíbor-barna színe szinte magához csalogatta a szemet.

            — Drága asszonyom! Ezúttal szenzációs ajánlatom van, de csakis az ön számára! Ha most vesz tőlem két bálával, akkor megelőlegezem önnek az ingyenes házhozszállítás akcióját is! –- hangoztatta mézesmázos csalogatóval.

            — És még milyen kedvezményeket ajánlana? –- vonta fel krómozott szemöldökét a csorosznya.

            — Oh! Hát előbb rendeljen, kérem, mert Ön is jól tudja, első az üzleti helytállás, és nekem is meg kell élnem valamiből szerényen! Parancsolni tetszik esetleg kóstolni egy pár fahéjasat, éppen nem rég lett kész, és hát valami istenien sikeredett!

            — Ennyi kedvességet azt hiszem, magam sem utasíthatok vissza, drága Gyula! Kérnek egy pár szemecskét, ha szabad!

            — Kérem asszonyom! Ahogy azt a vevő óhajtja! –- s mit sem törődve mások árgus szemű pillantásaival, és kicsinyeskedő kíváncsiskodásával, máris mérni kezdte bőszen ezúttal a jóféle gesztenyét, a szelídet! Miután aztán sikeredett számára a megalkuvó behízelgés hadművelete, amit ő véresen komolyan gondolt szinte mindig is, a kereskedő hölgy is igyekezett ráállni az alkura.

            — Tudja mit drága Gyulám! Megveszem én magától azt a két bála jó minőségű gesztenyéjét, amije van, mert ez a napon is jó indult. –- már haladéktalanul kereste is a pénztárcáját, és jó üzleti érzékkel azon számolt fejben magában, hogy milyen előnyökkel fog innen majd távozni.

            — Tessék drága asszonyom! – azzal a furfangos, és dörzsölt boltos jó kétmázsás bálákat helyezett el az idősek csorosznya targoncáján, amit egy segédféle ficsúr tologatott, hogy minél hatékonyabban bevigye.

            — Igazán lekötelezett, drága Gyulám!

            — Oh! Nagysága inkább ön tisztelt meg engem! – mondta a furfangos boltos, s aztán kisebb meggondolatlanságával megszámlálta a pénzt, amit az öreg matróna otthagyott.

,,Hát most mihez is kezdjek én ezzel a haszonnal! – morfondírozott magában – mert ha tovább adom a silány gesztenyét, a végén még rám szállnak a hatóságok ugyebár! De hát, ha már egyszer megígértem!”

S észre se vette, hogy az öreg csoroszlya után már kisebb tömegtumultus jelentkezett standjánál, és mindenki az aktuális gesztenyéket akarta kíváncsian szemrevételezni.

            – Látod Gézám! – felelte a másiknak. – Ha egy üzlet beindul! – s különleges, szinte rókaszerű vigyori grimasszal elmosolyodott nem létező bajsza alatt.   

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 68 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál, és a Publishdrive-on jelentettem meg köteteimet!