Avi Ben Giora. : Balatoni kaland

Nyomtatás

Közelgett a születésnapom, és kedvenc feleségem feltette a nagy kérdést:

— Mit szeretnél kapni?

Ezt minden ünnep alkalmával eljátsszuk, nehogy valami olyant találjunk ki, aminek a megajándékozott nem örülne.

— Nos, lenne egy ötletem. Mi volna, ha lemennénk egy hosszú hétvére a Balatonra? Összekötnénk a kellemest, a hasznossal. Kiss Lacit is meg tudnánk látogatni Kéthelyen, mert pont akkor lesznek ott.

— Jó az ötlet, de hol laknánk? Remélem nem Laciéknál. Beteg ember, a feleségének éppen elég feladatot ad. Nem hiányzik neki még vendég is a házba.

— Dehogyis! Ahol annó már kétszer is megszálltam. Írok nekik, hogy volna-e hely a hétvégére, amikor a születésnapom van.

— Rendben van, intézkedjél — kaptam meg az engedélyt.

Lerendeztem mindent, már csak az utazást kellett, kvázi mivel utazzunk. Sajnos a MÁV szolgáltatást kellett igénybe venni. Laci felesége, Éva leírta az összes elképzelhető vonat-, és autóbusz járatot. Csupán választani kellett. Persze az első lépés továbbra is az maradt, hogy Budapestre kell elvonatozni, és onnét tovább. Megvettük a jegyeket oda-vissza. Még szerencse, hogy másnap megnéztem, mert kiderült, rosszul van kiállítva. Nem reggelre, hanem estére adta ki a pénztáros. Na, jól kezdődik, gondoltam! Mint igazán gondos, és előrelátó utazó, egy héttel előre megvettem. Másnap visszavittem a jegyet, de nem tudták kicserélni, mondván, névre szóló kedvezményes jegy.

— De hát nem én hibáztam!— mondtam kissé felháborodva. — Miért kell újból fizetnem?

Nem kaptam választ, fizethettem újra. Egy nem számított kiadás, plusz ötven euró. Budapestig az utazás simán ment. Ám onnét? Amúgy is szezon volt, és rengetegen készültek a Balatonra. Végül is sikerült olyan vonatot találni, aminek közvetlen csatlakozása volt a buszhoz, ami Kéthelyre visz minket Laciékhoz. A vonat Máriafürdőig ment, és ott várt már minket Laci.

— Van még öt perc a busz indulásig, de menjünk oda, mert már most sokan vannak.

A megállóban már gyülekeztek az utasok. Jó, hogy kicsit előbb érkeztünk, mert így is alig jutott helyünk.

— Mi leszállunk a Tanácsházánál és lepakolunk. Te menj tovább hazáig — tanácsoltam Lacinak. — Ha letusoltunk és rendbe szedtük magunkat átmegyünk.

Így is lett. A hűs esti kertben kellemes volt a beszélgetés. Hiába volt a foci világbajnokság, minket jobban érdekelt a másnapi programunk. Megbeszéltük, hogy korán reggel kilenckor találkozunk a busznál, és egyenesen megyünk a strandra, „Máriára”. Minden az előre megbeszéltek szerint ment. Kilenckor jött a busz, és alig tíz perc alatt meg is érkeztünk. A strandon szereztünk egy árnyékos padot, ahova lepakoltunk. Sajnos csak hárman voltunk, mert Évának el kellett utaznia az unokákhoz. Ezért valaki mindig kint maradt a parton, hogy vigyázzon a holminkra. Nem volt nálunk semmi olyan sem, ami esetleg felkeltette volna valami lenyúlós figyelmét, ám sohasem lehet tudni. Délben Laci javasolta, menjünk el enni valamit. Tud egy olcsó, de jó helyet.

— És hogyan jövünk vissza? — kérdeztem.

— Hogyhogy hogyan? A jegy az érvényes egész napra.

Felszedelőzködtünk. A kijáratnál kezdődött a baj. Lacinak nem volt meg a jegye.

— Ne csináljanak ebből gondot — mondta a pénztáros hölgy. — Emlékezni fogok magukra, és vissza tudnak jönni.

Elindúltunk. Közben kiderült, hogy Laci két német nyelvű könyve is hiányzik, amit magával hozott olvasni. Ám hogy teljes legyen a káosz, még a régi bőr bugyelláris sem volt sehol, amiben a pénzét tartotta.

— A fene egye meg! — méltatlankodott. — Üljetek be az étterembe, én visszamegyek a strandra, hátha ott hagytam a padon.

— Mennyi volt a bukszában? — tettem fel a kellemetlen kérdést.

— Harminc ezer forint, de az le van tojva. Az a buksza már nagyon régen megvolt nekem. A pénznél értékesebb. Majd ha hazamegyek Frankfurtba, elmegyek megint az üzletesemhez, és elvállalok egy kis sepregetést.

— Hagyd a fenébe — mondtam. — Ne legyen gondod, hogy nem te fizetsz. Tudom, szerettél volna minket meghívni, de tekints el ettől. Én fogok fizetni.

— Jól van, de én akkor is visszamegyek körülnézni!

Nem bírtuk marasztalni, és látszott rajta nagyon szomorú, hogy a kedvenc pénztárcája oda lett. Közben mi rendeltünk, és mondtuk a pincérnek, hogy a barátunk halászléjét még ne hozza ki. Már régesrég megettünk, megittunk mindent, de Lacinak se híre, se hamva. Én már indulni akartam, hogy megnézzem, mi történt vele, amikor feltűnt végre.

— Sajnos sehol semmi. Minden métert megnéztem, ahol jártunk, nem lett meg. Közben ettem egy lángost, meg ittam egy sört is.

— De a halászlédet azért kihozathatom, ugye?

— Jaj, dehogyis! Tele vagyok, jóllaktam.

Hiába akartuk rábeszélni valami ennivalóra, nem sikerült.

— Akkor most mi legyen? — tettem fel a kérdést. — Menjünk vissza a Balatonhoz, vagy menjünk haza Kéthelyre?

Végül is hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, lesz, ami lesz, visszamegyünk még egy nagyot fürödni. Ahogy álltunk sorba és vártunk a bebocsájtásra, megjelent a pénztáros kisasszony, és a kezében ott volt a két könyv, meg a jó öreg buksza.

— Ez gondolom a magáé — nyújtotta át a kincseket Lacinak.

Laci egészen oda volt a boldogságtól. Azonnal nyitotta ki a pénztárcát, amit visszakapott. Látta nem hiányzik belőle egy fillér sem, és egy tízezrest akart a hölgynek átadni.

— Ne tessék már engem kellemetlen helyzetbe hozni — mondta a hölgy. — Ha nem tévedek, akkor maga az a kéthelyi író, akinek nem olyan régen megjelent a könyve. Ajándékozzon meg egy dedikált példánnyal.

— Sajnos most nem áll módomban. Holnap reggel utazunk vissza, de a bátyám jön majd két nap múlva, és ő lehozza önnek.

A német könyvek egyikében még a belépőjegy is benne volt. Minden jó, ha vége jó. Kellemesen telt a hosszú hétvége. Reméljük, lesz még ilyen találkozásunk, és közös hétvégénk.