— Allegro, Barbaro!
— Ne sürgess, beosztott! Komoly munkát bíztak ránk! Hasalj és nézz!
Ragyogó napsütés világította be a völgyet, a légió alakzatban állt, s mert tisztában voltak számbeli fölényükkel, hatalmas pajzsaikat döngették a rövid kardokkal.
Hátborzongató, és bizony Barbaro, meg a ki- és alárendelt horgasina is jobban reszketett volna, ha nem hasalnak. A bozót mögül mindent tökéletesen láttak, még azt is, hogy a háttérben kéklő hegyek fölött, fátyolszerűen gomolyog a felhő. Tehát valószínűleg eső lesz, de ezt aznap nem mondta be a meteorológiai előrejelzés.
Egy erdőtincs — abból a szemszögből rossz — rejtekében, gerendából ácsolt házikó mutogatta magát az ellenségnek. Nem foglalkoztak vele, más parancsuk volt, s mert a római légiók felderítői általában tökéletes munkát végeztek, remek képük volt az ellenségről, mondhatni éles, polaroid.
— Szerinted sokan vannak? — suttogta Barbaro, Albarbárnak.
— Igen.
— Ez jó, szerintem is. Mondd, te is huszonötre becsülöd őket?
— Igen.
— Én nyolcvanötre. Akkor megegyeztünk, valahol húsz és nyolcvanötezer között vannak. Rendben?
— Igen.
— Nem kellene a kiképzésen tanult hosszában, széltében és mélységben módszert használni a számbecslésre? Az a világ legjobbja.
— Igen.
— Mutasd a nagyujjadat! Jó nagy, csodálatos fekete repedezett körmöd van. Emeld fel és jobbról balra számold meg, hány köröm széles a lenti csődület!
— Igen.
Albarbár, villámgyors ujjmozgatással felmérte, hogy négyszáztizenhat.
— Négyszáztizenhat?
— Igen.
— Ez rossz… Most mutasd a körmöd feketéjét. Sajnos neked elég nagy van, de ez most tökéletes, használd mélységbemérőnek. Laposan tartsd az ujjadat, és saccold meg a mélységet!
— Kétszázhuszonhárom.
— Az mennyi? Egyáltalán létezik ilyen szám?
— Igen.
— Szeretem, hogy szószátyár vagy, de hogyan fogom én ezt zsebszámológép nélkül kiszámítani, még az okos telefonom sincs itt, sőt a legoktalanabbik sem… Talán papírral és ceruzával kellene, de még nem találták fel őket, és a mieink még az írásról sem hallottak soha. Jókora slamasztikába keveredtünk! Megpróbáljuk fejben?
— Igen.
— Akkor szorozd össze a két számot! Megtörtént?
— Igen.
— Oszd el negyvenhattal. Szólj, ha kész!
— Igen.
— Vágd ketté a számot! Ugye ezt nem tudtad megcsinálni? Lehetetlen, hogy erre is igent mondj! Csak nem?
— De, igen.
— Mennyi a végeredmény?
— Igen.
— Ezt megjegyeztem!
— Próbáljunk meg hátrafelé kúszni, egyébként képesek lenyilazni minket.
— Barbaro, én a felderítő bizottság felügyelője vagyok, Főbarbár dandártábornok!
— Micsoda?
— Ne foglalkozz vele, ezt is majd később találják fel. A lényeg az, hogy nagyon elszúrtad, mert nem használtad a tanultakat, tehát kénytelen vagyok átadni téged a palacsintasütőknek.
Barbaro — Allegro nélkül —, szép pianóban tőre után nyúlt, ám egy furcsa vasdarab jelent meg homlokánál.
— Ne mozdulj és ne kapkodj, mutatok valamit! Mostanában nagyon elszaporodtak errefelé az oroszlánok. Látod? Mindenfelé hemzsegnek. Ott, a szélen, egy ellenséges katonát éppen négyen indultak leteríteni.
Arra irányította hangtompítós fegyverét és a bestiák négy puffanás után kifeküdtek. Barbaro lefagyott, elemet kellett benne cserélni, de utána rögtön triplafordulattal kezdett el beszélni.
— Tábornok úr, alázatosan jelentem, a fegyvere csúcsszuper! Honnan szerezte? Fel kellene szerelni egész szakállas seregünket, rongyaink alá bújtatnánk ezeket a tompa-puffantókat és végre biztonságban élhetnénk.
— Még nem nőttetek fel ehhez, beosztott. Van olyan is, amelyik sorozatban dobálja az ilyenek apró nyilakat. De tudod mit, a számszeríj talán megfelelne, akkor is győzhetnénk. A terepet jobban ismerjük, meg sem tudnának közelíteni. Mindenki kaphatna egyet-egyet, miután a palacsintasütő bizottság elvégzi rajtad a szükséges felgöngyölítést. Már nagyon várod?
— Hurrá, igen! Alapjában véve mi az a számszeríj?
— Á, még alapjában sem értenéd meg. Nyílvesszőket dobál, rendkívül hatékonyan. Célba talál, mint én, ezzel a — magam sem tudom, hogy nevezik — lövőszerszámmal. Valaki kitekerte a nevét szamosztrelijből, ami önműködően lövő, mint tudod. Tudod? Ugye nem!? Megjegyzem, nyílpuskának is nevezik. De ne kérdezd mi az a puska, mert nem tudom! Erről a fegyverről mindenkinek egy svájci illetőségű Vilmos jut az eszébe. Nem szerette az almákat és a fia fejéről lődözte őket, jó messziről. Svájc egy diszkréten behatárolt terület a térképen. Igen, tudom, hogy te sem tudod mi az a térkép…
— Akkor ez tényleg kiváló fegyver! Remélem, a következő bunyóban már használhatom?
— Palacsinta lesz élet, s mint a szellő tovaszáll!
— Valahogyan mégiscsak el lehetne azt a palacsintaságot kerülni, nem?
— Nem tudom…
— Várj, mert a túlsó oldalon is oroszlánok garázdálkodnak. Úgy látom, odaát már észrevették a négyek természetellenes kipusztulását. Még összezavarom egy picit őket.
Puffantott néhányat, a támadó oroszlánok kifeküdtek. Barbaro még mindig a tőre után nyúlkált, de ennek az új főnöknek mindenfelől voltak szemei. Folyton a homlokára tapasztotta fegyverét.
— Induljunk, Barbaro! Allegro!
Tény, hogy valamivel több, mint száznyolcvan fokos szögben látott, de sajnos hátrafelé nem. Ekkor vetette rájuk magát az errefelé csordába tömörült oroszlánok közül néhány. Az egyik nagyon szomorúan fakadt könnyekre.
— Srácok vigyázzatok, kitörött a metszőfogam! Ezek kőkemények!
Majd a fegyver, amit lenyelt elsült, tett még néhány lépést, aztán legurult az oldalon.
A légió parancsnoka már rá sem hederített, tudomásul vette, hogy későbbi korok járványa tört ki az oroszlánok között. Elég, ha a nyelvével szájpadlásán cuppant egy durranásutánzót és maguktól összeesnek.
Így történt, hogy a szakállas sereg soha nem tudta meg, mire számíthat, kiküldött felderítőit veszteségnek könyvelte el. Ők maguk tizenkét percnyi csata után kihaltak és az a terület is római provinciává lett, a négylábú ragadozók lakhelye. Leóék telitömték magukat a harcosokkal és bentlakókkal. Csupán egyetlen katona úszta meg a nagymacskatámadást, bár neki is nehezen sikerült. Rohant, ahogy csak bírt, hárman követték. Az első oroszlán kétszáz, a második háromszáz kilométer után kifeküdt.
Nem maratoni futás volt ez, hanem igazi profi, többnapos. Rómában Caesar elé rogyott, lihegett. A ragadozó, ott, a palotában, két méterrel mögötte, a zsákmányejtést bliccelve dobta fel tappancsait.
— Beszélj, katona!
— Nem bírok, Caesar — lihegte.
— Állj lábra uralkodód előtt!
Megpróbált, de visszarogyott.
— Ott, azon a Leus Porvius vezette hadjáraton győztünk ugyan, de mindenkit megettek az oroszlánok, csak én menekültem meg hírhozónak, és ha magas tekintélyed engedi, azért is, hogy előléptess.
— Mit kell tudnom a területről?
— Azt, ó uram, hogy hiába dörrögettünk, pufogattunk, pisszegettünk a szánkkal, az oroszlánok mégsem buktak fel…
— Nya Caius! Tedd használhatatlanná ezt a gyávát!
— Nem szükséges, felség, már az örök vadászmezőkön jár.
— Miket beszélsz?
— Nem tudom… Egy másik kontinensről, provinciáról, vagy én sem tudom honnan jött ide ez a szó…
— Egy biztos, a helyet Leóniának nevezzük, s szép rajzban csatold birodalmunk térképéhez!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Boér Péter Pál
