Az asszony belépett a liftbe, és a bent álló férfire nézett. A férfi rámosolygott, ahogy szokott, amikor találkoznak.
Legtöbbször a liftben, ritkán a ház előtt, amikor jön vissza a kutyával, a nő és a lánya akkor lépnek ki a kapun. A lány nyitva tartja a nehéz vasajtót, amíg felér a lépcsőn. Néha dicséri az időjárást, ahogy elmennek egymás mellet.
Érzi a nő illatát, kívánja a testét. A találkozások nem túl gyakoriak, de mindig felizgatják, hosszabb időre. Nem tudja megfogalmazni magában, miért találja vonzónak az asszonyt. Talán, az elmaradhatatlan mosoly, ahogy a lányával beszél, mintha barátnők lennének, vagy az enyhén molett test, amely arányiban is izgató, felkelti az ember figyelmét.
Hirtelen felriad a révedezésből, a lift egy rántással megáll. Csodálkozva látja, hogy az asszony nyomta meg a gombot két emelet között. A nő közelebb lépett hozzá, az arcuk összeért. Érezte a parfümöt, amit annyira szeretett, és még máshol nem találkozott vele. A szíve hevesen vert, a torkában dobogott. Nyakában az asszony lehelete, mint valami finom szellő, borzolta.
– Mondja, tetszem magának? – kérdezte a legnagyobb természetességgel, mintha csak az időjárásról kérdezte volna. A férfi nehezen formálta a szavakat, szinte nyögte, tőle szokatlan, elvékonyodott hangon.
– Igen, nagyon.
– Látja, ez az, amit nem értek. – mondta a nő kissé indulatosan. – Itt bámuljuk egymást, most már legalább öt éve. Mosolyog, én visszamosolygok, és ne higgye, hogy puszta udvariasságból.
A férfi próbált reagálni, de a nő közelsége megbénította. A vére szétáradt testének legrejtettebb zugaiba is, feszítő vágyat érzett, felizgatta őt ez a váratlan letámadás.
– Igen, értem.
– Dehogy érti! Öt év, akár az örökkévalóság. Már az első pillanattól, amikor megláttam, magába szerettem. Mindent megtettem volna, ha megszólít, ha találkozóra hív, ha érzem a közeledését, vagy legalább a szándékot.
– Nem mertem.
– Mit nem mert? Mosolyogni mert?
– Nem vallhattam be, hogy ha találkozunk reggelente, én egész nap csak magára gondolok. Hogyan tehettem volna? Semmi más nincs nekünk, csak ez a lift, és az a néhány másodperc, amíg a földszintre érünk. Tudja, ha nem állt meg a fülke az emeleten, ahol be szokott szállni, akkor már hiányérzetem volt.
– És miért nem szólt, miért nem volt képes közölni az érzéseit? Mit gondol, az életben hány dolgot ismételhetünk meg? Hogyan tékozolhatta el ezeket az éveket?
A nő most közelebb húzódott. A testük összeért. A jobb lábát a férfi lábai közé fúrta, és a blúzát gombolni kezdte.
– Mit akar? – kérdezte a férfi, nem túl határozottan, hangjában megadással.
– Mit gondol?
– De itt?
– Hol máshol? Az idő megállt. Különben is, ezek a percek a miénk. Senki nem veheti el tőlünk. Azt akarom, hogy érezze a testem forróságát, a vágyat, amit évek óta érzek maga iránt.
– Érzem, nagyon is.
– Akkor adja át magát az érzéseinek, ne tiltakozzon!
A lift nagyot rándult, megérkezett a földszintre. A nő feléje fordult, és mosolygott. Ott állt, tőle egy lépésre. Makulátlan ruházata nem árulkodott az előbbi heves kitörésről, mintha minden egy csapásra elpárolgott volna a semmibe. Csak a teste nem nyugodott még, izgatottsága továbbra is feszültségben tartotta.
– Viszont látásra! – mondta az asszony, miközben áthaladt a kitárt ajtón. – Legyen szép napja!
– Most már az lesz. – szólt a férfi bizonytalanul.
Talán, álmodta az egészet, talán, csak a vágyakozás hozta létre a látomást, mindenesetre jó érzés fogta el.
– Igen, most már biztosan jó napom lesz.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Horváth János
