Horváth János : A vágy

Az asszony belépett a liftbe, és a bent álló férfire nézett. A férfi rámosolygott, ahogy szokott, amikor találkoznak.

Legtöbbször a liftben, ritkán a ház előtt, amikor jön vissza a kutyával, a nő és a lánya akkor lépnek ki a kapun. A lány nyitva tartja a nehéz vasajtót, amíg felér a lépcsőn. Néha dicséri az időjárást, ahogy elmennek egymás mellet.

            Érzi a nő illatát, kívánja a testét. A találkozások nem túl gyakoriak, de mindig felizgatják, hosszabb időre. Nem tudja megfogalmazni magában, miért találja vonzónak az asszonyt. Talán, az elmaradhatatlan mosoly, ahogy a lányával beszél, mintha barátnők lennének, vagy az enyhén molett test, amely arányiban is izgató, felkelti az ember figyelmét.

            Hirtelen felriad a révedezésből, a lift egy rántással megáll. Csodálkozva látja, hogy az asszony nyomta meg a gombot két emelet között. A nő közelebb lépett hozzá, az arcuk összeért. Érezte a parfümöt, amit annyira szeretett, és még máshol nem találkozott vele. A szíve hevesen vert, a torkában dobogott. Nyakában az asszony lehelete, mint valami finom szellő, borzolta.

            – Mondja, tetszem magának? – kérdezte a legnagyobb természetességgel, mintha csak az időjárásról kérdezte volna. A férfi nehezen formálta a szavakat, szinte nyögte, tőle szokatlan, elvékonyodott hangon.

            – Igen, nagyon.

            – Látja, ez az, amit nem értek. – mondta a nő kissé indulatosan. – Itt bámuljuk egymást, most már legalább öt éve. Mosolyog, én visszamosolygok, és ne higgye, hogy puszta udvariasságból.

A férfi próbált reagálni, de a nő közelsége megbénította. A vére szétáradt testének legrejtettebb zugaiba is, feszítő vágyat érzett, felizgatta őt ez a váratlan letámadás.

            – Igen, értem.

            – Dehogy érti! Öt év, akár az örökkévalóság. Már az első pillanattól, amikor megláttam, magába szerettem. Mindent megtettem volna, ha megszólít, ha találkozóra hív, ha érzem a közeledését, vagy legalább a szándékot.

            – Nem mertem.

            – Mit nem mert? Mosolyogni mert?

            – Nem vallhattam be, hogy ha találkozunk reggelente, én egész nap csak magára gondolok. Hogyan tehettem volna? Semmi más nincs nekünk, csak ez a lift, és az a néhány másodperc, amíg a földszintre érünk. Tudja, ha nem állt meg a fülke az emeleten, ahol be szokott szállni, akkor már hiányérzetem volt.

            – És miért nem szólt, miért nem volt képes közölni az érzéseit? Mit gondol, az életben hány dolgot ismételhetünk meg? Hogyan tékozolhatta el ezeket az éveket?

            A nő most közelebb húzódott. A testük összeért. A jobb lábát a férfi lábai közé fúrta, és a blúzát gombolni kezdte.

            – Mit akar? – kérdezte a férfi, nem túl határozottan, hangjában megadással.

            – Mit gondol?

            – De itt?

            – Hol máshol? Az idő megállt. Különben is, ezek a percek a miénk. Senki nem veheti el tőlünk. Azt akarom, hogy érezze a testem forróságát, a vágyat, amit évek óta érzek maga iránt.

            – Érzem, nagyon is.

            – Akkor adja át magát az  érzéseinek, ne tiltakozzon!

A lift nagyot rándult, megérkezett a földszintre. A nő feléje fordult, és mosolygott. Ott állt, tőle egy lépésre. Makulátlan ruházata nem árulkodott az előbbi heves kitörésről, mintha minden egy csapásra elpárolgott volna a semmibe. Csak a teste nem nyugodott még, izgatottsága továbbra is feszültségben tartotta.

            – Viszont látásra! – mondta az asszony, miközben áthaladt a kitárt ajtón. – Legyen szép napja!

            – Most már az lesz. – szólt a férfi bizonytalanul.

Talán, álmodta az egészet, talán, csak a vágyakozás hozta létre a látomást, mindenesetre jó érzés fogta el.

 

            – Igen, most már biztosan jó napom lesz.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Horváth János
Szerző Horváth János 173 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.