Boér Péter Pál : Anyátlanság

Feri és Magduska, házasságuk hatodik évfordulóján egyoldalú döntést hoztak egy gyerek örökbefogadását illetően. Magduska nem értett ugyan egyet, de egy megvalósíthatatlannak tűnő terv ellen jobbnak látta nem hadakozni. Komolyan kilógott ez a családi határozatok sorából, a többibe Ferinek semmilyen beleszólása nem volt. Igaz, lusta férfi volt holmi döntögetésekre, maradt a látszat papucsférjség.

         Feri, gondolatban cinkos mosollyal nyugtázta, ő a világ legjobb stratégája. Hat év után már nagyon hiányolt egy gyereket, amit — kettőjük frigyéből az orvosok lehetetlennek minősítettek. Nehezen dolgozta fel, Magduskával ellentétben, aki magában nagyon is örült.

         Egy kis bőgőmasina betolakodó megjelenése, Ferkója fölötti uralmát mindenképpen veszélyeztetné.

Hiányoztak belőle az anyai ösztönök, pedig a maga módján, távolról szerette a gyerekeket. Neki csupán tetszetős látvány volt egy nyüzsgő-mozgó kisgyerek, csak ne járna egész nap a szája. Ha némi fegyelmezéssel a folytonos kiabálásról le lehetne szoktatni őket, talán valamelyest változtatna elkötelezettségén.

Elmondhatatlanul szerencsésnek érezte magát sterilitása miatt, csak másnap ijedt meg. Ferkója előkészült, és ami még sosem fordult elő, a háta mögött, minden magától értetődő vétójogát szemétdombra hajította. Ekkorát sosem csalódott még párjában.

         Történt ugyanis, hogy Ferenc, a közös megegyezést száz százalékig megelőlegezve, előkészített egy pici meglepetést. Reggel kézen fogta, és sugárzóan boldog arccal, a rejtelmes ismeretlen felé kalauzolta őt. Magduska előbb egy huncut játékra, avagy neki szóló meglepetésre gondolt — hat év után megérdemel egy kis figyelmességet —, és ment. Egészen addig nem fogott gyanút, amíg a szomszéd község buszmegállójától, nem a központ, hanem a helységből kifelé vezető útra kezdte irányítani. Még ekkor is valami szerényebb figyelmességre gondolt, erdőszéli piknikre, vagy közös mezei vadvirágszedésre, amikor szíven ütötte a rettegés. Felsejlett neki, mi is van az út végén. Ráadásul már teljes körvonalaival kirajzolódottan ásítozott rá, mint egy őt felfalni készülő ronda száj.

         — Meghoztalak, kedves. Úgy örülök a tegnapi közös döntésünknek! Tudod, biztos voltam benne, hogy neked is úgy hiányzik egy gyermek, mint nekem. Hogy ne legyen annyi gondod, az igazgatóval, aki régi jó barátom, már mindent előkészítettünk. Csak egy aláírást kell odakanyarítanod, és az egyetlen alkalmas kicsikét, a hatodik évébe lépő Juliskát vihetjük is haza. Nála fiatalabb egy sincs, a többiek mind tizenegy, tizenöt éves. Az igazi boldogság, nem nagy fából öreget, hanem csemetéből, gondoskodással sudár fát nevelni.

         Magduska a mosolyt is összeszorított foggal erőltette a “mocskos áruló” férjére. Majd úgyis megoldja, hogy ez a szörnyűség ne léphessen életbe. Nemcsak a vétójogot fogja alkalmazni ezután, hanem még álmában is ellenőrzi párja összes gondolatát. Titokban bedobott két nyugtatót, hogy ezt a hirtelen rászakadt “örömet” legalább ne visítsa szét látványosan az első percekben.

         A borzadály tudatosult benne, mikor Juliskát gyorsított eljárással nemcsak örökbe fogadták, de nevükre is vették, tehát ettől a pillanattól kezdve a saját gyermek minden jogát bírja. Három nap után ordította először alantas elárulójának képébe:

         — Mint lábamról a mocskos zoknit, úgy távolítsd el ezt a kis elmebeteget, ha jót akarsz!

Feri elmosolyodott, megcirógatta és megsimogatta Magduska önzetlen fejecskéjét, és egy nagy cuppanósat nyomott a homlokára.

         — Gyönyörű vagy így, drágám, hiszen a gyermeknevelés nehéz, de szép útjára léptél, szemlátomást a legőszintébb lelkülettel!

„Hej, Ferikém, ha tudnád milyen lyukacsos az a belső, csupa folt, remélem, nagyon hamar szétpukkad, mint a bicikligumik általában” — gondolta, és erőltetett egy nagy, megértést sugárzó mosolyt arcocskájára. — “Úgyis kicsinálom ezt a jövevényt. Elvette a nyugalmamat, aláaknázza tekintélyemet, és ha hagyom, a végén nem csak Ferkó megbecsülését, de még a szerelmét is elveszítem. Hogy képzelte egyáltalán, hogy a szeretetet szét lehet forgácsolni mások felé is?”

Dohogott és lihegett, aztán az első osztály első fele után, a színjeles bizonyítványtól feketén füstölgött mindkét füle.

         — Nézd, Feri, ez a gyerek bizonyíthatóan elmebeteg. Egy első osztályos, soha nem színjeles, hiszen mindent meg kell tanulnia!

         — Édeském, hát éppen ezt csinálja teljes erőből, és látod milyen szép eredménnyel!

Magduska, ha a bizonyítvány közepes, vagy rossz, akkor azt használta volna ki. Így előbb földig érő felnőtt ruhákba, hatéves boszorkának öltöztette. Amikor Juliska lelkét láthatóan a szándékos csúf ruhákba öltöztetés sem törte meg, a vasárnapi kortársakkal való találkozást

         Túlzás nélkül állíthatjuk, Hamupipőkét csinált belőle. Szétszórta a borsót a földön, hogy válogassa ki belőle a zsizsikeket.

Ferkó egyre bátortalanabb, csak négyszemközti támogatása ellenére sem szomorkodott, sőt dalolva szedegette az egyre értelmetlenebb aknamunkák gonoszságát.

         Egy délelőtt, mikor a gyermek semmiképp sem hallhatta, Magduska kiadta Ferkónak az “ül” parancsot.

         — Hát idenézz! Bemegyünk az első ügyvédhez, és úgy leszedetjük a nevünkről,      ahogy elő van írva. Aki a büntetésen röhög, meg énekel, az nem normális! Gonosz is, mert állandóan…

         — Mit csinál állandóan?

         — Állandóan vidám és “nem szomorú”, pedig én azt szeretném! Érted!? — ordította. — És te még beszélsz is vele! Miért beszélsz hozzá egyáltalán?

         — Mikor beszélek, kincsem, drágaságom?

         — Ne csináld! Olyan a szemem és a fülem, hogy a kanyaron túlra is látok, és hat    házzal távolabbról is hallom a suttogást. Pusmogtok, szeretgeted, olyan kelekótyán, ami már taszító.

         — Hogy érted, kicsikém a kelekótyát, hiszen ez még egy gyerek!

         — Igen, de lány is ráadásul! Nem elég, hogy egy betolakodó idegen közénk furakodik, szilánkokra tördeli maradék bizalmamat. Tudod, már semmiben sem bízom, ami felőled jön! Képes vagy mást szeretni, bárkit, legyen az… Most, így hirtelen nem jut eszembe más, csak ez a kis nyavalyás!

         Ferkó látott is meg nem is, bár sajnálta a gyereket. Meg kell adni, kényelemhez szokott, és sokkal, de sokkal óvatosabban istápolta a gyermeket a későbbiekben.

Magduska, a kislány harmadik osztályos korára, a helység apraja-nagyjával tudatta, hogy Juliska közveszélyes elmebeteg. Addigra pár száz próbálkozást indítványozott, de mind úgy végződött, mintha egy zsilettpengével akart volna megborotválni egy grizzlymedvét. Eredménytelenül.     Juliska tizenegy éves korára vette tudomásul, hogy ostoba hibáját, amit elkövetett a hatodik házassági évfordulón, nem lehet visszacsinálni. Egy örökbefogadott gyerek éppen olyan, mintha ő maga szülte volna.

         Egy picikét elgondolkodott, és nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott, mekkora szerencse érte a gyermektelenséggel. Nem kellett szülnie, soha nem is akart, másfelől egy ilyen direkte, vér szerinti betolakodót, sokkal nehezebb eltávolítani.

         Mire Juliska tizenkét éves lett, kijárta, hogy  intézetbe zárják, a nem épelméjű gyermekek majdnem biztos pusztulására. Zárt osztályra, ahonnan szinte kizárt egy valamikori szabadulás.

         Juliska, ágyán üldögélve, csont soványan, sokszoros adag nyugtató beadása után dúdolgatott. Néha, mert azért ő is emberi lény volt ám, nekirontott az ajtónak a szabadulás reményében. A nyugtatók hatásától mindig elfelejtette, hogy ezt kényszerzubbonnyal jutalmazzák.

         Másfél évet élt itt, akit többszörösen kidobtak. Először anyja, majd az árvaház, aztán az örökbe fogadók lökték el. Utóbb egy — az egészséget igen tisztességtelen mércével mérő — intézet.

         Évtizedek múltán már senki nem tudta pontosan hol is van a sírja. Helyesbítek, hol is van az a terület, ahol valamikor, valami sírfélét ástak neki, aztán soha többet nem gondozták.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:05 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/