Kozák Mari : Kapuk mögött

Idézet: Ószabó István – Zöld temetők

 

 

„Zöld temetőbe mennék,
virágtalan temetőbe… Sétálni…”

 

 

Látod ,fiam – kinyíltak
a tegnap még zárt kapuk,
anyóka hajol apó fölé – kezét
már el nem érheti
mosolyát kéri – már övé,
s fehér gyolcsba kötözi.

 

Madarak kísérik – röptük,
csenddel ölelkezik
és sóhajjá szelídül az átok,
félénken búvik kötőzsebbe,
látod, gyermek – könny hullik
száraz levél ujjára
míg anyó térdel – a mába.

 

Kapuk mögött – csöppnyi,
egyszer volt élet,
néha még rólad – neked
suttogva mesélek,
fekete földtől kérem számon
az elveszett napokat,
látod, kincsem,
mind magamra hagytak.

 

„Zöld temetőbe mennék,
virágtalan temetőbe… Sétálni…”

 

Kapuk mögött hagynám
magam – s emlékem,
csak kisétálnék a néma éjbe,
vagy madárrá lennék – szállnék
oda fel veled,
látod, fiam – varjak felettem,
s alattam meztelen gyökerek.

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 119 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.