Pápay Aranka : Villámfény

Poligráf versenyen kívül

 

— Csajok, látjátok, akit én?

— Aha, jön a kis pisis — vigyorgott Tüsi, és fenyegető pózba állt be a járdán.

Az iskola felől érkező fiú megtorpant, ezek egyszer már megfutamították. Akkor az iskola parkjában biciklizett, megállította a két lány, meg a nála nem sokkal idősebb srác. Cigit kértek.

— Én nem dohányzom.

— Nem látod, hogy ez egy anyuci kedvence? Új bicaj, menő csuka, jó fiú… — kötözködni kezdtek vele, és amikor megpróbálta támaszkodó lábát visszaemelni a pedálra, elkapták. A rúgások sem fájtak annyira, mint a gúnyos röhögésük. Legundokabb az a lány volt, aki most elállni készült az útját.

A park egyik padjára letelepedő házaspár feléjük nézett, hát felsegítette a földről, még az arcát is megtapsikolta.

— Majd kapsz újat, kis köcsög… meg ne próbálj visítani… én itt megtalállak — sziszegte, és elvonult a kerékpárt toló haverok után.

Látta, most sincs menekvés. A suli előtti parkoló üres, a padokon sem ülnek, egyedül van.

— Cigizel-e azóta, öcsi? — csavarta is már hátra a két karját a srác. — Nézzétek meg a dzsekijét, valamit csak találtok!

Találtak. Mobiltelefonját és ötezret, a kedvezményes menza árát, amit holnap kell befizetni, de a nagyi már a zsebébe dugta, mert anyának van elég gondja e-nélkül is.

 

Tüsi levette cipőjét az előszobában, macskaléptekkel osont, de nem volt szerencséje, mert várták.

— Hol a fenében csavarogtál? Itt volt az egész család, fel akartak köszönteni… legalább telefonáltál volna — támadt rá az anyja.

Ekkor jutott eszébe, hogy születésnapja van.

— Hagyd, anyukám, biztosan a haverokkal ünnepeltek — ölelte át apja. — Hiányoztál, gyere, nézd, miket kaptál.

— Jaj, apu, olyan fáradt vagyok, majd holnap megnézem — ásított és eltűnt a fürdőszoba felé.

— Nem értem ezt a lányt, apus, mintha semminek nem tudna örülni.

— Még mindig kamasz. Majd ha az idén végre jelentkezik az egyetemre, megkomolyodik, meglátod.

— Ha jelentkezik… — vágott dühös arcot a neje.

Ezalatt Tüsi grimaszolt a hatalmas tükörből szembenéző, égnek álló, melírozott hajú képmásával, aztán unottan elmerült a habfürdőben.

 

Bognárné nem érezte jól magát, nem bontotta fel a borítékot, csak beledobta a táskájába. Ha nem véglegesítik a cégnél, akkor ráér megtudni, ha pedig elfogadták és kifizetik a kollekció terveit, az rögtön mindent megold. Szülői értekezlet után egy kis szolid, de fontos vacsorára kell mennie, talán megbízzák különmunkával is, miért menne rosszkedvűen. Már a kis koktélruháját vette fel, cipőt váltani a kocsiban is tud, de az eső reménytelenül esik, csizmát kell húznia, a felöltő meg eltakarja az alkalmi ruhát.

Késve érkezett az iskola parkolójába, amikor becsapta a kocsi ajtaját, akkor kapcsolt, a táskája benn maradt. Nem baj, pénzre, iratra itt nem lesz szükség. A kocsi kulcsát zsebébe süllyesztette. Míg futva ért a kapuig, fia járt a fejében. Pisti nagyon jó tanuló, érte érdemes mindent megpróbálni, hogy állása megmaradjon, pedig úgy talán még kevesebb ideje jut rá. Mindegy, csak a fiú jövője számít.

A terembe lépve mellbe vágta a hőség. Megszédült kicsit. Leült, de nem tudott figyelni. Menten megfullad, ha nem kap több levegőt.

Kint az eső jótékonyan hűsítette az arcát, mégis hőséget érzett, szinte öntudatlanul fejtette le magáról a felöltőjét, egy padig botorkált.

— Csak egy pillanatra… — motyogta, míg végigdőlt a hideg vason. A kabátot tartó karja lehullt mellé.

 

A három fiatal céltalanul, vagy inkább heccet remélve csámborgott a szemerkélő esőben. A padon fekvő nőre Tüsi figyelt fel.

— Az a csaj meg jól beszívott. Megnézzük?

— Klassz csizmája van — jegyezte meg a másik lány, és felvette a kabátot, hogy ráterítse az ázó testre.

— Hülye vagy? Az is vizes.

— Nem is annyira — vette ki kezéből Tüsi. A saját vállára terítette, amikor a srác felkiáltott:

— Húzzunk el, ez halott! Ott meg két zsaru jön!

— Ugyan má, csak kihűlt! — mondta nyeglén Tüsi, de már ő is sietősre fogva lépteit, nem követte társait, hanem egy parkoló autó mögé bújt. Ahogy mellé lépett, koccant valami, de nem figyelt rá, mert a rendőrök mentőt hívtak, kíváncsi volt, mi történik. Nagyon hamar érkezett a mentő, és nem vitték el a nőt, hanem letakarták, és tovább telefonálgattak.

Tüsi furcsán kezdte érezni magát. Egyre fokozódott a nyüzsgés a pad körül, ő meg csak állt egykedvűen. Aztán, mint aki eszmél, meg akart szabadulni a felöltőtől. Koccant megint a kocsi oldalán… zsebéhez nyúlt, megtalálta a kulcsot.

— Nem igaz… ez egy slusszkulcs. Na, nézzük csak — élénkült fel.

Óvatlanul próbálkozott… Nem ezt a kocsit nyitja. Körülnézett a gyéren világított parkolóban. Még két autó állt a túlsó oldalon, a lámpa alatt. Nyugodt léptekkel indult… Senki sem figyelt rá.

Már az első kocsit nyitotta a kulcs. Nyugodtan beült. Már indított volna, de észbe kapott, arra biztosan felfigyelnének. Az anyósülésen egy pár piros körömcipő és táska. Kinyitotta, levelek, tárca kevés pénzzel, apró női cuccok… Unottan nézegette a borítékokat, furcsán viszolygott, hullarabló lennék? Hullarészegrabló inkább — somolygott cinikusan, és azt vette kézbe, ami nem volt kinyitva… Cégjelzéses. Gátlástalanul feltépte, beleolvasott.

„… kollekcióját rendkívül érdekesnek találtuk, várjuk igazgatóságunkon a honorárium átvétele és további megbízatásaink megbeszélése…”

— Hmmm, sikeres a csaj… — mondta ki fanyarul, míg a cég logóját nézte.

A helyszínelés még folyt, nyúlt a másik levélért.

„Drága Kislányom! Egyszer úgyis vége lesz ennek a sok bajnak, rossz sorozatnak, meglátod, még sikerül állandó munkában is elhelyezkedned, hisz olyan tehetséges vagy. Talán még én is tudok nektek segíteni, amíg élek, hogy Pistikét egyedül fel tudd nevelni, végre nem nélkülözve…”

Leejtette a kezét. — Nem mind arany… — húzta a száját gúnyosan. Tovább kotorászott a táskában, kezébe akadt megint a tárca. Bognár Sándorné… Most a képek… döbbenten hajolt közelebb és kereste a fényt.

— Basszus, ez a Pisti? — a bringás fiú nézett rá.

Az ablakot megkocogtatta valaki. A rend őre.

Lecsavarta az üveget. Igazoltatás, minden rendben, van jogosítványa, csak a forgalmi nem az ő nevén. Pimaszul feltalálta magát: a kocsi nagynénje tulajdona, Bognár Sándorra vár, aki itt a közelben felkeresett valakit.

— Mondja, mióta tartózkodik itt? Látott, vagy hallott valami szokatlant az iskola előtt?

— Ó, én nemrég hagytam ott Sándor bácsit, csak önöket láttam ott… de megmondaná, mi történt?

— Egy halott nőt találtunk, infarktus. Rendben van, hölgyem, felírtam az adatait, ha szükséges lesz, beidézzük — tisztelgett, beült a mellékanyarodó szolgálati kocsiba és elhajtottak.

Tüsi ledermedt. Mint, amikor vakító fény gyullad a sötét szobában.

— Halott? Én meg mit keresek, mit játszadozok itt? — ki akart ugrani a halott nő világát jelentő autójából, úgy érezte, tényleg hullarabló. — Teljesen bediliztem? Mi a baj velem?! — két kezével a kormányra csapott. — Én ostoba, hangyás majom, mi a francot hajtok én?! Basszus, basszus!!

Aztán percekig mozdulni sem tudott, gondolatai száguldoztak. Lassan nyugodott meg.

Elindult egy nemrég talált címre. Becsengetett.

Pisti rémülten ismerte fel.

— Ne félj, nem bántalak. Egyedül vagy?

— Ne-nem, a nagyi… nagyival…

— Tud a nagyi vezetni… autót?

— Nem tud.

— Ok, ezt találtam — nyomta a fiú kezébe a slusszkulcsot. — Gyertek, beviszlek benneteket… bemegyünk a rendőrségre.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/