Méltósága van az éjfélnek
Óvatosan oson elém az emlék
A hold napfényt lop
Egy forró délutánból
Érzem melegét –
Gyöngykacaj
Gyöngypermet
Lenge fűzfaágak
Suttogó seregszemléje
Simogató szellőmotozás
Fű-zöld ölelés
Szívet megtöltő remény
Minden mellénk bújt pillanat
Rebbenő lélekrezdülés
Az idő átszitálja a perceket –
Szemem partján megnyúlt árnyak
Gyülekező fellegek
Homlokomon fészkelő magány
Mélyíti barázdáit
És az ősz hinti rá tincseit
A tájon lomha köd kavarog
Valahol vonat zakatol
Kilométerek mögöttem
Tengerré duzzadtak a könnyek
A parton mély részvéttel
Fejet hajtanak a fák
Még hív a tó
Tükrében ringó messzeség
De fakul a vágy
El nem ér
Hová szállt a kék madár
Nem látom
Fejem felett súlyos szárnycsapások
Lélektépő kerregés
Lehullt tollak szerteszét
Papírcsónakommal vitorlázom
Halkan kilépek a nyárból –
2017. szeptember 23.
*
Saját fotó