Tél felé haladva, némán haldokolva elhalványul
majd az ékes nyári fény is, ám idővel tán kikophat
lobbanó tüze, szemednek hű, aranyló íriszéből,
s így hiába várnám csendes estek illatos szerelmét
szellőszárnyon ringatózni, hogyha már nem érzem szíved
harmatgyenge dobbanó neszét, hajadnak lágy esését.
Mondd csak, látom én még tested kéjbe húzó mozdulását,
és hová repülne, szállna, jégszilánkos éjszakákon,
lopva nyíló édes vágyunk, égbe lengő sóhajtása?
Legutóbbi módosítás: 2017.07.23. @ 13:00 :: Nagygyörgy Erzsébet