Sonkoly Éva : A miliő varázsa

Megjelent a Litera-Túra Művészeti Folyóírat 2017. júniusi számában.

 

 

Nézi a fákat, ahogy átsüti a lombkoronát a nyári napsugár, szinte minden levélre más színt fest. Szereti azt a különös aranyszínű levelet, vékony az erezete, finom metszés a szélein… és a színe?

A színe emlékezteti valami különös érzésre, már ez is olyan furcsa. Hol is látta?

Lehunyt szemmel felidézi a szép barna szemeket, amelynek íriszén ott ragyog néha az a kicsi fény… mosolyog a szeme is olyankor. Szereti látni azt a csillogást, nem sokszor adódik erre alkalom, hiszen egészen közelről csak a lezárt szempillák vannak előtte. A gondolatait csak érezni lehet.

Forróság önti el az arcát az emlékezéstől, vagy a nyári napsugár az oka? Talán mindkettő.

 

Emlékeiben kutat, keresgél… nem is kevés az olyan nap, amikor csak a szépek, az aranyszínűek köszönnek rá.

Volt-e más? Nem fontos, már nem.

Vannak álmaink, sokfélék. Néha valóra válnak, máskor megmaradnak a képzeletnek.

Elgondolkodik… a mostani vajon hova tartozik?

Meg lehet valósítani az álmokat? Talán korábban lehetett volna, de most?

Tükörbe néz, elsimítja a redőket az arcán. Vajon mire elég még az élete? Meddig lesznek azok a levelek aranyszínűek a napsütéstől, mikor jön el az ősz, a lassú keringés…

 

A szívére gondol, mélyet sóhajt, akárcsak esténként, amikor rendezi a gondolatait, emlékezik a szép percekre… amíg lehet, hiszen az az ‘Ősz’ előbb-utóbb beköszönt mindenkihez.

De tudja jól az aranyló íriszű, mosolygó szemek vele maradnak emlékként.
S a levelek?

Nos, az elmúlás lepergeti őket az örök enyészetnek… de addig éli a szép perceket s ragyog minden körülötte, hiszen nyár van…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.06.12. @ 12:43 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"