A szőke, karcsú, légiesen finom vonásaival és átlátszó kék szemeivel, valamint egy fehér uszkárral átvonult fölöttünk, majd hamarosan eltűnt a fordulóban, hogy aztán, mint egy tündér, aki épp kilép egy mesekönyvből, megjelenjen az udvaron, kékcsíkos, derékban szűk, fodros-alsószoknyás ruhájában, és úgy tekintsen le a mi kis hármasunkra a poroló alatt a sámlin, mintha épp most másztunk volna elő a földből, akár a giliszták. Két barátom megigézetten követte minden lépését, és csak akkor ébredtek fel révületükből, amikor a kapu döngve csukódott be mögötte. Összenéztek, majd visszavándorolt tekintetük a kezemre, a félbehagyott vitorlásra, amit még nem olyan régen élvezettel hajtogattam nekik, élvezve a teljes figyelmüket.
Felálltam és lesöpörtem magamról a maradék nádat, amit nagyapa hozott a Kis-Duna partjáról, amikor pecázni volt kora reggel.
— Mos’ meg mi van veled? — kérdezte Gábor és lehajolt a macskakőre dobott félig kész hajóért.
— Semmi, megyek leckét csinálni.
— Azt mondtad, segítesz a matekban… — állt fel Tomi, de a kezem kitéve megállítottam.
— Majd később. Most mennem kell — azzal megfordultam és faképnél hagytam a két legjobb barátomat.
— Ennek meg mi baja? — hallottam még, mikor a lépcsőfordulóhoz érve, a hideg korlátba kapaszkodva felrohantam a másodikra. A nyitott konyhaajtónkon a vékony függönyt majd leszakítottam, ahogy becsörtettem a lakásba és egyenesen a nagyszobába rohantam, majd megálltam a földig érő, százéves, homályos tükör előtt, hogy tetőtől talpig végignézzek magamon. Úgy, ahogy egy idegen nézne meg, úgy ahogy Éva nézett rám.
Utáltam magam, mert soha nem leszek olyan, mint ő. Soha nem akad el senkinek a lélegzete, amíg áthaladok előtte a szobán, soha nem halkul el a beszélgetés, amikor meglátnak, és ha megszólalok, soha nem szegeződik rám minden tekintet… úgy, mint RÁ.
Berohantam a szobámba, ami nem is az én szobám, hanem a két húgommal kellett osztoznom rajta, de most szerencsére egyik sem volt itt. Legalább jól kisírhattam magam. Azt sem tudtam, miért sírok. Talán tizennégy évesen ez természetes. De normális az, hogy engem CSAK havernak tekintenek a fiúk? Az ablakon keresztül láttam, ahogy Éva átrohan a folyosón, arcán kétségbeesés, ahogy az anyjának odakiált.
— Elrohant a Zsozsó! Kitépte magát a kezemből és átszaladt az úton! Nem találom sehol! — zokogta, ahogy anyjához ért, aki hasonlóan gyönyörű és elegáns volt.
Az egész család gyönyörű és elegáns volt még az a nyavalyás kutya is. Kárörömmel bólogattam. Lám csak az a hülye kutya jól túljárt az eszén, most aztán kereshetik… lehet, hogy soha nem találják meg. Ez elégtétel volt számomra, hogy náluk sem minden tökéletes, hogy sírni látom az előbb még mélységes megvetéssel rám bámuló szemeket. Az a két tökfej majd biztos segít megkeresni, legalább csorgathatják a nyálukat, amíg Éva társaságában vannak.
A zokogás egyre hisztériásabb lett. Anyja nyugtatta, hogy majd visszajön Zsozsó, de most más dolguk van, mert telefonáltak Pécsről, hogy meghalt a nagypapa. Az ajtó becsukódott mögöttük és én elszégyelltem magam. Egy napon két tragédia túl sok. Én szeretem a nagyapámat, és ha megtudnám, hogy meghalt s közben még a kutyám is elszökne, hát a Dunának mennék. Kimásztam az ablakon a körfolyosóra és lesurrantam a lépcsőn. Tomi és Gábor még mindig ott ült és próbálkoztak a nádvitorlás technikájával, de láthatóan nem sikerült.
— Láttad? — kérdezte Gábor. — Úgy sírt, mint egy óvodás.
— Gyertek! — rántottam fel a grabancuknál őket —, megkeressük a kutyát.
— Majd visszajön az! — mondta Tomi.
— Meghalt a nagyapja! — mondtam szigorúan, úgy, hogy mindkettő behúzta a nyakát és elindult utánam.
— Ja…
Zsozsót a Marczibányi téren találtuk meg, jó két utcával arrébb. Nyakörvét maga után húzva szaglászott egy bokornál. Még szerencse, hogy fehér volt, mert a lassan beálló estében összemosódtak a színek. Sáros volt és valami ragacsos izé tapadt a lábára. Hónom alatt a kutyával megálltam az ajtójuk előtt, ahol a fekete márvány névtáblán a Dr. Hodossy Kázmér fogorvos felirat díszelgett, és megnyomtam a csengőt. Kivörösödött szemmel Éva nyitott ajtót. Orra megduzzadt, szinte kétszeresére dagadt a sok sírástól, szeme alatt mély karikák. Most nem is volt szép, nem volt légies és elegáns. Csak egy lány volt, aki annyi idős, mint én és meghalt a nagyapja.
— Zsozsó! — derült fel arca a kiskutya láttán.
— A Marczibányi téren kószált… izé… valami ragacsos van a lábán, asszem, meg kell fürdetni.
Éva a kutyával a kezében egyet lépett felém és magához ölelt.
— Köszönöm Ági! — mondta hálával teli hangon.
Nem is gondoltam, hogy tudja a nevem.
Legutóbbi módosítás: 2017.06.24. @ 11:47 :: Braun Krisztina