Nagy Horváth Ilona : Meg kell mondani

Kedves Héttorony,

 

május 5-ei hír volt. Bemásolok belőle egy kis részletet:

„A zsűri meghozta döntését.

Ifjú tehetségek – díj.: Bíró Rudolf
Kötött versek – díj.: Böröczki Mihály – Mityka
Szabad-versek díj: Ernst Ferenc
Szépirodalmi prózák – díj.: Avi Ben Giora
Minségi-irodalomért – díj.: Nagy Horváth Ilona és Jagos István Robert”

 

Mint kuratóriumi tag természetesen ismertem a végeredményt, de így kigyűjtve, ha én nézem,  a következőképpen néz ki:

 

Bíró Rudolf – Héttorony

Böröczki Mihály – Héttorony

Ernst Ferenc – Héttorony

Avi Ben Giora – Héttorony

Nagy Horváth Ilona – Jagos István Róbert – Héttorony, DMK

 

Lehetetlen, hogy ez csak az én szívemet dobogtatja meg. Jövőre lesz tíz éve, hogy lektorálok ezen az oldalon. Ha visszanézek, azt gondolom, hogy bár Jagos kuzinommal többször visszaléptünk ettől a díjtól, alkudoztunk már a jelölésünket illetően is, tartózkodtunk a szavazástól és mindenféle ezen kategóriával kapcsolatos megnyilvánulástól, azt gondolom, ez igenis így lett helyesen kiosztva.

Hatalmas volt ez az út! Csaknem tíz év. Csaknem az életem negyede. Érdekes volna összeszámolni hány verset bíráltam itt ezen idő alatt. Körbeszínezhetném a dolgot, de munka volt, igen. Kihasított rész a magánéletemből. Az életemből. Hogy mások életének része legyen. Fáradt is vagyok.

S a másik oldal? A nagyszerű Jagos István Róbert. Egy percig sem nyughat. Tervez, szervez, alkot, él. És éltet. Néha elém csúsztat egy-egy szerzőt, kötelező intelemmel: sértődés nincs, itt tanulhatsz.

Itt. A Héttoronyban. Azután én ugyanígy visszacsúsztatom: kész.

Magunkkal kezdtem. Hovatovább magammal. Mert így tudom felvezetni, miért születik ez a pár sor éppen.

A nagyérdemű gyakran úgy képzeli a lektorokat, mentorokat, hogy folyton igen magas igényű alkotásokkal veszik körül magukat. Ellenben a pőre igazság az, hogy esténként Gyilkos elméket néznek. Ismeritek a sorozatot? Van benne egy Dr. Red nevű karakter. Ifjú zseni. Annak született.

Ennél fogva nem gondolja, hogy ő az volna. Figyelmeztetik rá. Mert különben honnan tudná, hogy elismerésre méltó, hiszen neki ez a természetes.

Kanyarodjunk vissza a listánkhoz.

Bíró Rudolf. Olvassátok? Poeta natus. Született költő. Nem tudja, hogy az. Meg kell mondanunk neki.

Meg kell mondanunk például ilyen díjakkal. Nem fogja elhinni. Néhány ember jónak találta. Ezt fogja gondolni. Jagos István Róbertet fogja mögé gondolni és talán engem. Pedig vajmi keveset foglalkoztam még vele.

Mi kevesek vagyunk. Nektek is meg kell mondanotok!

Meg kell mondanotok, Böröczki Mihály, tankönyvi eset vagy! Kötelezővé tennélek. Minden néprajzi múzeumban ott kéne lógni a verseidnek, s ezen túl, ha csak a dalt magát nézzük: micsoda elemi zene…, micsoda tökéletes futamok!

Meg kell mondanotok nektek is, hogy Ernst Ferikém, borongós líráidban ott hentergek a versek mélyén, poklot járok, hajamra kénkő szitál. Máskor olyan az a pár sor, mint egy könnyű csók. Köszönjük.

Avi Ben Giora. Avikám, sztoriban ugyan ki vehetné fel veled a versenyt…? Száz év alatt se tudunk annyit élni, mint a te egy-egy történetedben, s ha érzik is a szövegen a külhon íze, csak pikáns fűszer a szórakozáshoz. Mondjátok el, hogy így van!

Jagos István Róbert. Köszönöm, hogy te összefogod mindazt, amit én a tenyeremről repülni engedek, én fészket, tollat és hangot, te szelet, szárnyat és eget adsz nekik.  Gyönyörű madaraink vannak.

 

Meg kell mondanotok nektek is!

 

Én megmondtam. Büszke vagyok. Köszönöm.

 

NHI

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.