Braun Krisztina : Mi a honvágy?

Szalmakalapos öregember száll ki az ezüstszínű mikrobuszból. Arca csupa izgatottság, ahogy a barátja mellé lép.
– Nézd! Ott volt a házunk… Sajnos már lebontották, de ez a park régen is itt volt! És nézd, ott a szobor, aminek a karján mindig ott lógtunk! – mutogat hevesen a katonát ábrázoló óriási szobor felé. Nyáriasan, de jól van öltözve. Talán hetven, hetvenöt lehet.

 

Ezeknél az angoloknál nem lehet tudni. Van, aki kilencven évesen is hasonlóan aktív és mozgékony. Barátja kissé kövérkés, és hasonlóan jól öltözött úriember, most a korláthoz lép és rábámul a kikötőben veszteglő sokszínű hajóerdőre.

— Régen… azért nem volt itt ennyi yacht — néz merengve a távolba —, inkább halászhajók és néhány kis vitorlás. — Hangja a múlt hullámain lebeg.

— Igen… Geoff bácsinak is volt itt egy kis halászhajója, emlékszel?

— Arra ne emlékeznék? — vigyorog most a szalmakalaposra, és hátba veregeti —, minden vasárnap vele mentünk hajnalban.

— Anya nem szerette — mondja most a szalmakalapos és összecsapja a tenyerét.

— Gyerünk! Menjünk fel a Jolly Rogers-be! Meginnék egy sört!

A két cimbora, miután lezárták az autót, gyalog indultak el a pub felé. Tudom, hol van, sokszor járok arra. Lassan eltűnnek a szemem elől a szombat délelőtti napsütésben, a fő utca forgatagában.

Irigykedem rájuk. Irigylem azt, hogy van egy hely, ahová visszatérhetnek húsz-ötven év után. Ahol éltek a szüleik, ahol felnőttek, ahol szerelmesek lettek, ahol elkezdődött az életük, ahol talán még régi barátokra is akadnak, akik itt élték le az életük nagy részét.

Arról, hogy nekem nincs és a lányaimnak sem lesz igazán egy ilyen hely, senki sem tehet.

Életemben az első néhány év, az Budapest egyik külső kerületében telt, mondhatni boldogságban. Pedig szoba-konyhás komfort nélküli kis bérlakásban laktunk, de a legtöbb gyerekkori kellemes emlékem onnan ered. Majd beköltöztünk egy másik külkerületbe, egy lakótelepre, s innen szüleim már akkor költöztek el vidékre, egy kis kertes házba, mikor én már nem laktam velük. A gyerekeimmel jártunk oda a tőlünk hatvan kilométerre lévő kis faluba, látogatóba. Édesanyám élvezhette végre a nyugdíjas éveit a dunavecsei ház kertecskéjében, néhány tyúkocskával, amiről mindig is álmodott. De mindössze két évet kapott jutalmul a negyvenöt évi munka után járó, jól kiérdemelt nyugdíjából, mikor meghalt.

A lányaim soha nem felejtik el azt a kis Pest megyei községet, Tárnokot, ahol életük kezdődött. A vidám napokat a hatalmas kertben, a felhőtlen gyermeki boldogságot. Majd kénytelenek voltunk a városba költözni, ahol közelebb a munkahely, az iskola. Néhány éve pedig nem csak várost, hanem országot is váltottunk a jobb élet reményében. Kétségtelen, hogy a gyermekeim lehetősége itt sokkal korlátlanabbak még úgy is, hogy nem élvezzük egyelőre az állampolgárság adta biztonságot. Mégis az iskolák, az egyetem, a munkalehetőségek mindannyiunk számára sokkal kedvezőbbek, mint a szülőföldünkön. Az otthon oly sok fejfájást okozó nyelvtanulás itt a lányaim számára szinte egy év alatt megoldódott. A közeg, az iskola és a „muszáj” olyan gyorsan megtanította őket angolul és olyan szinten, amire nem lettek volna képesek Magyarországon. Ma már spanyolul és franciául, sőt koreaiul tanulnak úgy, mintha az angol lenne az anyanyelvük. Ez a jövőjük szempontjából megfizethetetlen és ittlétem minden olyan órájában, amikor megkörnyékez a honvágy, akkor erre gondolok.

A honvágy pusztán az emlékekből táplálkozik. Illatok, helyek, arcok, hangulatok. Balatoni esték, susogó nádas, forró nyári napok vagy hótakaróval borított házak, utcák. A gyerekkor és a néhány éves kislányaim gondtalan nevetése, ahogy a locsoló berendezés vízpermete fölött ugrálnak május végén. A cseresznyefák roskadozó ágai. A friss eper illata, amikor magunk szedtük a földeken. A tíz kilós, zöld héjú dinnye hangja, amikor a kést belemerítve szinte kettéreped, vagy a lábosban rotyogó kukorica fenségesen csiklandozó illata.

 

Ez a honvágy, semmi több.

 

Legutóbb szerkesztette - Braun Krisztina
Szerző Braun Krisztina 25 Írás
Gyerekkorom óta hol verseket, hol novellákat vagy regényeket írok. A toll illetve már a virtuális toll és papír az én kötőtűm a rágógumim. 50 éves vagyok, három szép nagylány anyukája. Hét éve nem Magyarországon, hanem egy angol, tengerparti kisvárosban élek a családommal. Idős emberekkel foglalkozom, olyanokkal, akiknek már közel az eltávozás ideje. Tőlük tanultam meg angolul. A velük való beszélgetések feltöltenek, bölcsességük vagy gyermeki hozzáállásuk a világhoz inspirál, s amikor időm engedi, írok. 2O17-ben, a Magyar Irodalmi Ház pályázatának köszönhetően megjelent "A mandarin" c. írásom az Ezerszín c. irodalmi novella válogatásban. 2O18-ban a LiteraTúra c. irodalmi magazin által kiadott "Szavakból kazlat" c. irodalmi válogatásban is szerepelt a "Harmadik emelet négy" c. novellám, valamint 2O18-ban a Trívium Egyesület által kiadott 1OO mini történet c. novellás kötetben az "Áthajolt a korláton és..." c. novellám. A MIR (Magyar Irodalmi Rovat) online oldalán rendszeresen jelennek meg írásaim. A Facebook-on kezelt, valamint a Blogger oldalán "Amikor én még..." c. oldalaimon folyamatosan osztom meg novelláim, verseim. Saját könyvem csak magánkiadásban jelent meg " Az örvényen túl" címmel. Havi rendszerességgel osztom meg írásaim az Ausztráliában terjesztett "Kultúra" c. magazinban.