Szulimán Eleonóra : PEPPŰ

A történet valós, nővérem elbeszélése nyomán. Fotó: internet

 

A második világháborút követő években sötét korszak köszöntött be a magyar falvakban. Nem ropogtak már a fegyverek, az ágyúk sem dörögtek, de a jobb érzésű emberek lelkében továbbra is háború dúlt.

1948-ban megkezdődött a szövetkezetesítés. Amikor a parasztoknak be kellett szolgáltatniuk földjeiket, állatikat, gépeiket, az összes terményüket, mindent, ami a föld megműveléséhez kellett, az egyéni paraszti gazdálkodást erőszakkal tömörítték szövetkezetekbe, félelem költözött a falusi házakba.

A parasztgazdák otthonaikban sem érezték magukat biztonságban. Szomszédok váltak bizalmatlanná egymás iránt. Nem tudhatták, hogy a régóta ismert utcabelit megkörnyékezte-e már a hatóság, hogy besúgóvá, szövetségesükké agitálják. Beszolgáltatások, magas adóterhek, végül a hírhedt „padlássöprés”. A végrehajtáshoz önkénteseket szerveztek, akik házról házra jártak, és ellenőrizték, hogy van-e eldugva egy kis takarmány, vagy bármi más a kötelező beszolgáltatás elől. Általában mindig találtak valami kihágást, ami okot adhatott a büntetőadó kivetésére. A több éven át tartó parasztnyúzó intézkedések egyre csak nőttek.

Nem volt ez másképp a Dél-alföldön, a Hármas-Körös bal partján elterülő Endrődön sem.

 

Tavasztól őszig korán reggel kihajtották a tehéncsordát a Körös ártéri legelőire. A tehenek este jóllakottan tértek haza az otthonokba, az esti fejés idejére. A tej volt a falusi parasztgazdaság, az önellátó gazdálkodás egyik alapvető élelme. A friss tejet a család apraja-nagyja fogyasztotta. A háztartásokban túrót, tejfölt, vajat, sajtot készítettek belőle. 1952 őszén már szinte elviselhetetlen méretűvé duzzadt a kényszerű terménybeszolgáltatás. A lakosság tűrőképessége határára érkezett.

A falu egyik széles utcájában, ahol a földúton két lovaskocsi is elfért egyszerre egymás mellett, szokatlan zajra ébredtek reggel az emberek:

— Peppű! Peppű! — kiáltozta kétségbeesetten a két és féléves forma csöpp gyermek, és ahogy csak bírta, szedte aprócska lábait. Kezében pirospöttyös kis bögréjét szorítgatta, s fáradhatatlanul követte kedves barátját, akitől most fosztják meg idegenek.

— Peppű! Peppű! Peeppüűűű! — tört fel belőle keserves zokogással, és csak futott tovább a szegény jószág után. Az nem tehetett semmiről, kénytelen volt menni, amerre vezették. Két szikár alak vonszolta, húzta a járdán az ijedt tehenet, ráncigálták a nyakára kötött vastag kötéllel. Közben husángjaikat suhogtatva, időnként jó nagyokat csaptak a hátára. Mindezt rezzenéstelen pofával tették. Nem volt azoknak már emberarcuk sem, tekintetük csak gonoszságot sugárzott, szemükből maga az ördög pislogott. Parancsot teljesítettek. Ez némi feloldozást adhat majd számukra egyszer, amikor életük végén el kell számolniuk tetteikkel. De amit most elkövetnek a falubeliekkel, az bűn marad örökre.

Az utcabeliek, szomszédok könnyeikkel küszködve, fejcsóválva nézték a szívszorító jelenetet. Sajnálták a kisgyermeket, a tehenet, az életüket. Ezt a nyomorúságos életet, amibe belekényszerítették őket. Kiszolgáltatottak voltak egy új hatalom kénye-kedvének. Mit tehettek?

— Lelketlenek! Gazemberek! Mit akarnak még?! Mindenünket elkobozzák? Nem volt elég?! — kiáltozta egy jól megtermett, fejkendős asszony, lisztes kezével fenyegetve a fogdmegeket. Az asszony karján blúza ujja feltűrve, hímzett fehér kötényén itt-ott nyerstészta darabkák csüngtek. Tésztagyúrás közben hallhatta meg a kisgyermek elkeseredett kiabálását, majd a nem mindennapos zaj hallatán nyomban az utcán termett. Az ura hiába csitítgatta:

— Hallgass, asszony! — közben próbálta betessékelni az udvarra. — Bajunk lehet belőle! Nem hiányzik az nekünk. Holnap hozzánk is jöhetnek. Örüljünk, hogy eddig meghagyták azt a pár aprójószágot.

Az asszony nem figyelt az intő szavakra, nem hagyta abba felháborodott kiáltozását. Az ura két kézzel fogta be a száját, úgy próbálta betessékelni. Végül sikerült. Kis idő múlva a kapun belülre kerültek mindketten.

A hajsza tovább folytatódott. Elöl szegény Szegfű, az öregedő, jól tejelő szelíd tehén, mellette a két fullajtár, utánuk Vicuska. Szegfű néha lassított, mintha felismerte volna a háta mögött kocogó aprócska lábak gazdáját. Ilyenkor a két végrehajtó jó nagyot csapott a hátára, és az ártatlan jószág megadóan nekiiramodott. A távolság egyre nőtt Szegfű és a még mindig keservesen síró kislány között. De a gyermek nem adta fel. Futott, csak futott, amíg édesanyja utol nem érte.

Szegény fiatalasszony arra eszmélt az életet adó jószágjuk elhajtása után, hogy kislánya eltűnt. Már tűvé tette érte az egész házat és a portát, amikor a szomszédja szólt, hogy az utcán látta Vicuskát. Pillanatok alatt kerékpárra pattant, s amilyen gyorsan tudott, úgy tekerte az öreg drótszamarat. Közben csak az járt a fejében, hogyan szökhetett ki észrevétlenül rosszcsont gyermeke, hiszen a nagykaput is bezárták, a kiskapun meg a riglit belülről mindig elhúzzák. Hamar utolérte kis szökevényét, de amikor már karjaiban tartotta, minden haragja elszállt. Felemelte, magához ölelte, csókolta, ahol csak érte. Alig látott az aggodalomtól, még benne is kárt tehettek volna a minden hájjal megkent fullajtárok.

Szerencsére nem esett baja Vicuskának. A kicsi lány kézzel-lábbal kapálózott. Minden porcikája tiltakozott, hogy édesanyja a bicikli kisülésébe ültesse. Csak „Peppű” érdekelte. Úgy szakadt fel belőle a sírás, hogy levegőt alig kapott. Valójában nem értette az egészet, összezavarták a történtek, de az ösztönei súgták, hogy soha többé nem láthatja kedves barátját. A fiatalasszony nehezen, de felültette rakoncátlan gyermekét rozzant biciklije ülésébe. Elindultak hazafelé, közben nem kis feladat volt megvigasztalni a még mindig szipogó Vicust és magyarázatot adni a történtekre, úgy, hogy megértse egy két és féléves gyermek. Vicuska egész úton csak „Peppűt” követelte, nehezen nyugodott meg.

Az utcabeliek is kérdezősködtek, faggatták őket, de a fiatalasszony nem válaszolt senkinek. Gondolta, törődjön mindenki a maga bajával. Hisz van abból most elég.

— Gyalázat. Meddig tart még ez a terror? — suttogta Sándor gazda szomszédjának.

— Lajos bátyám, egy csöppnyi emberi érzés sem maradt ezekben a kolhozbolondokban? Mindenünket elviszik. Lassan nincstelenné válunk. Lehet ennél még rosszabb világ?

— Lehet fiam, lehet — tömködte az öreg remegő kézzel a pipáját. — Majd a Jóisten, majd a Jóisten elrendezi, Sándor — szippantott egy nagyot a pipájából, s kézfogásra nyújtotta karját.

Azonban úgy tűnik, a Jóisten akkor nem hallotta a magyar falvakban élő parasztgazdák panaszát. 1952-53 telén mérhetetlen nagy „padláskisöprések” következtek. Nyolcszázezer gazdának nem maradt elegendő vetőmagja, elegendő élelmiszere sem, hogy a családját ellássa.

Néhány héttel Szegfű elkobzása után Vicuska még nem heverte ki a történteket. Nem tudott könnyen felejteni. Sokszor kiszökött a deszkakerítés tyúkoknak fenntartott kijáratán, ahogy régebben is tette. Nem ment messzire, csak pár lépésnyire, s várta haza „Peppűt”. Esténként az utca végén látta elmenni a tehéncsordát. Talán arra gondolt, hogy köztük van „Peppű” is. Egyik este távolabbra merészkedett. Amint kiért az utca végére, a főúton már közeledett a tehéncsapat. Lassan, komótosan lépkedtek. A kislány egyre közelebb merészkedett. Alájuk settenkedett, a feje a tehenek hasáig ért, de nem félt. Érezte a levegőben az ismerős friss széna szagát, a számára oly kedves, jól megszokott fejés illatát. Az egyik tarka tehén megállt. Vicuska apró kezével simogatni kezdte a tőgyét. Kis idő múlva melegséget érzett a tenyerében. Friss boci tej, kicsi életének legízletesebb itala kínálta magát. A kislány örömmel nyalogatta ujjairól a rég nem ízlelt nedűt.

A főutcán a járókelők észrevették a szokatlan jelenetet, de közbelépni nem mertek. Féltették a gyermeket, féltek, hogy a tehén megijed. A csorda ez alatt tovább haladt, az úton csak ketten maradtak. A tehén lecövekelt, hagyta, hogy a kicsi gyermek belekapaszkodjon a tőgyébe, s kis esetlen mozdulatokkal fejje. Vicuska alatt egyre csak nőtt a tejtócsa, s boldogan tocsogott benne.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.03.27. @ 12:33 :: Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 162 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony